Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

formáit tekintve Justh egy alsóbbrendű falusi (o.h.)

2 úr kategóriájába tartozik. De elfogulatlanul vizsgálva Justhnak, mint pártvezérnek taktikáját, még azt is konstatálhatjuk, hogy J. még mint taktikus is utolsó rendű, mert sehogysem tudja kihasználni azokat az esélyeket, melyeket számára részint a körülmények, részint az ellenfélnek gyengéi nyitva tartanak. És itt mindenekelőtt a választói reform kérdésére gondolok. Tudvalevő ennek a reformnak a keserves sorsa úgy a koalíciós kormányzat alatt, mint a mai kormányzat alatt is. A koalícióban olyanok vállalkoztak e demokratikus reform megalkotására, akik bensőleg e reformnak ellenzői voltak, és kik mint ilyenek arra törekedtek, hogy lehetőleg enyhítsék a reform horderejét — főleg pedig, hogy a lehetőségig halogassák azt az időpontot, amelyben ezen elvállalt ígéretüket beváltaniuk kell. Hogy ez a taktika hová vezetett, azt ma a koalíció kimúlása után már mindenki megállapíthatja, amint hogy örök szégyene marad a „nemzeti kormánynak", hogy nem tudott megbirkózni ezen feladatával, dacára annak, hogy egy oly nagy többség felett rendelkezett, amely a parlamentek történetében párját ritkítja. Az Adrássy-féle javaslat nemcsak, hogy nagy kínnal született meg, de azután is olyan elbánásban részesült, mintha maga a szerző is azt remélte volna, hogy fordulhat még úgy a helyzet, hogy ezt a reformot nem kell megvalósítania. Csak ennek tulajdonítható, hogy a javaslat tárgyalását meg sem kezdettük, bár lett volna erre idő bőven (1908. december), hogy akkor, amidőn ezen reform körül kellett volna csoportosítani a parlament többségét — amely akkor feltétlenül megvolt, felvetette — mégpedig Andrássy — a katonai kérdéseket, és a fúzió létrehozását ebben az irányban kereste, illetve, hogy végleg elvesztette. Andrássy igaz, hogy azt állította miszerint egységes többségi párt nélkül nem mer a tárgyalásokba belekezdeni, ámde ezen feltevése határozottan téves és elhibázott volt, mivel az elmúlt parlament legfőbb pszichológiai momentuma „az élniakarás és az uralomvágy" volt, ezzel a faktorral pedig, ha Andrássy kellő akaraterővel lép fel, feltétlenül győzedelmeskedett volna a kulisszákban lappangó, de ekkor még határozott színvallástól tartózkodó ellenzékieskedés felett. Egyéni nézetem az (mely persze csak feltevésen alapszik), hogy Andrássy azért akarta létrehozni a viszonyok konszolidációját — a fúziót —, hogy ezáltal megnyugtassa a királyt, s hogy ezáltal elérhesse, miszerint a kormány feloldassák azon paktumbeli kötelezettsége alól, amely az általános választói jog reformjának megvalósításához kötötte. Andrássy ezen számítása teljes kudarcot vallott, — a katonai kérdéseket megoldani nem tudta, másrészt a koalíció felbomlását siettette (főleg a bankkérdésben elfoglalt magatartása által), — a választói reform kérdését pedig megoldatlanul az egyre növekvő izgalom prédájává dobta. Érthető tehát az az „elkeseredés", mely Andrássyn az utóbbi hónapok alatt erőt vett és amely végeredményében az Alkotmánypárt nem éppen dicsőségteljes feloszlásához vezetett. A koalíciós kormány bukásával kezdetét vette a gr. Khuen-féle kísérlet, amely arra irányul, hogy a közjogi harcok elnémíttatásával a 67-es közjogi alapon álló munkaképes parlamenti többséget szerezzen. Bár „expressis verbis"

3 nem lett is kifejezve — mégis Khuen a régi szabadelvű párt rezsim restaurálására