Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912
Elég az hozzá, hogy pártunkban mindinkább terjed az a meggyőződés, hogy most már okvetlenül kell valamit tenni és a békére való intés ma már csakis mint ideiglenes türtó'ztetés jöhet tekintetbe. Nagyban hozzájárul a párt hangulatához az is, hogy maga a miniszterelnök is, főleg szeptember utolsó tizedében, sokkal határozottabb húrokat pengetett, amiből sokan azt következtették, hogy ismét elérkezett a várva-várt cselekvés ideje. Nem hiszem, hogy a miniszterelnököt szorosan véve ez a szándék vezette volna, de kétségtelen, hogy nála is a „türelem" már fogytában van, és ezért individuális szükségnek engedve könnyített magán azáltal, hogy az ellenzéket keményebben aposztrofálta. De a visszhang, amelyre a miniszterelnök szavai találtak, félreérthetetlenül dokumentálták a párt többségének hangulatát és bármennyire nem helyeslem az eddigi taktika megváltoztatását, e hangulattal — mint döntő tényezővel — nekem is számolni kell. Vagy másfél héttel ezelőtt magam is azt hittem, hogy hamarosan be fog következni az erősebb rendszabályokkal való kísérletezés és ezért örömmel fogadtam azt a haladékot, amelyet a helyzet számára a Berzeviczy által kezdeményezett „békéltetési kísérlet" teremtett. [...] Talán augusztus végén vagy szeptember elején volt az, amikor B. először említette fel előttem, hogy az ő meggyőződése szerint neki módjában állana az ellenzékkel megegyezni feltéve, hogy ezekre a tárgyalásokra a miniszterelnök felkérné. Egyben ismételten panaszkodott a mellőztetés felől, melyet a miniszterelnök részéről tapasztal és ezért már szeptember elején megérlelődött benne az állásáról való lemondás gondolata. Bár e gondolat mindeddig testet még nem öltött, mindazonáltal úgy hiszem, hogy a mostani békeakció is végeredményében ennek a tervnek áll szolgálatában, azaz hogy a békeakció sikertelenségéből B. egy átmenetet keres, hogy lemondását nyomatékosan megindokolhassa. Persze a B.-t jellemző hiúság és nagyképűsködés itt is szóhoz jut, amennyiben B. békéltetési akciójának egyik „fő ütőkártyája" az a megfélemlítés, melyet az ellenzékre azáltal vél gyakorolni, hogy a tárgyalások eredménytelensége kapcsán lemondásával fenyeget. [...] Elég az hozzá, hogy miután szeptemberben sehogysem tudott B. Khuennél megállapodni — nem azért, mintha közöttük ellentét állott volna fenn, de azért, mert B. önérzetében nem akarta Khuen felé az első lépést tenni. Végre szeptember legutolsó napjaiban sikerült B-nek — a formák megtartása mellett — Khuennél konferálni és ezen konferencia keretében az ő „békéltetési szándékait" is a miniszterelnökkel közölni. Khuen tudomásul vette B. propozícióit, de úgy látszik, valami nagy horderŐt nem tulajdonított nekik, mivel felhasználva a ház küszöbön álló 5 napos szünetét, egy kis üdülésre Lovranába utazott. Még vissza sem tért a miniszterelnök, amidőn bekövetkezett az, amit B. előttem a következőképp jellemzett: „így hát akaratlanul én lettem rövid néhány napra a magyar glóbusz központjává." És a „Glóbusz központja" néhány napon keresztül becsületes szándékkal hozzáfogott annak a békének a megteremtéséhez, mely békének első perctől kezdve hiányoztak a tárgyi lehetőségei. Nemcsak azért, mert a miniszterelnök semmiféle lényeges koncessziót nem helyezett kilátásba (mert ilyenekről szólani sem lehet), de azért is, mivel maga a t. ellenzék is abban a percben meghasonolva állott, amelyben többé nem a „névszerinti szavazások" időrabló és nemzetrontó taktikájáról volt szó.
