Nagy István (szerk.): Legújabb kor 1919-1975 - Csongrád megye évszázadai. Történelmi olvasókönyv 3. (Szeged, 1986)

AZ ELLENFORRADALOM KORA 1919–1944

székhelye, Szentes sem maradhatott ki a bemutatásból. Az itt közölt részlet igen alapos korrajz a városról. Jellemző a képviselőtestület állásfoglalása, amely rágalmazással vádolja meg az írót a nyilvánvalóan találó helyzetelemzéséért. A kötet miatt az írót perbe fogták. A hivatalos Magyarország képviselői nem tűrték a nyílt, őszinte hangot, a gondokért a felelősséget is vállaló alapállást. a Vessünk egy pillantást Szentes külsejére. Általában a városok minden háza vallomás, dicsekvés vagy pedig árulkodás. A városban megszűnik a falusi ház egyszerűsége, mérsékelt ornamentikája; a stílus, a dísz hangsúlyt kap, a belső arc tudatos kifejezőjévé válik. Tudvalevő dolog, hogy a magyar középosztályt úgy verbuválták össze a hatvanhetes korszakban. A tetszhalálba dermedt országot életre serkentették, s a modern kapitalizmus küldöncei előtt kitárták a kapuit. Egyszerre s egyre inkább nagyszámú középrétegre volt szükség. E „duzzasztást" úgy hajtották végre, hogy az „elemeket" a legkülönbözőbb s gyakorta igen ellentétes arcú és társadalmi végzettségű rétegekből szedték össze. Ha nem is volna nálunk annyira fejlett a kasztrendszer, a középosztály akkor is száz darabra hullana e születési hibája miatt. A magyar középréteg e sajátságos alkatáról árulkodik Szentes külseje. Az egész város olyan, mint egy összetört cserépedény. Aki összetörte, utólag megsajnálta az esetet, s a törött darabkákat úgy-ahogy összeillesztette. Az összeillesztés azonban olyan rosszul sikerült, hogy sanda gyanút kelt az emberben. Arra kell gondolnunk, hogy ezek a részek talán sohase is tartoztak össze. Szentes városa az egységnek, a szerves növekedésnek s a szerves összetartozandóságnak még a körvonalait se mutatja. Ahány kaszt, ahány fog* lalkozási csoport, ahány „brans", annyiféle „stílus" uralkodik itten. A vasutasok kertvárosféléről álmodoztak, s a középnagyságú vidéki állomásépületeket másolták le. A kisparasztok magtárablakot csináltattak az utcára, hogy a város iránti mélységes megvetésúket kifejezzék. Téglás gyalogjárón megyünk, majd kocsiút is téglás lesz. Azután autóút hajlik be, tehát aszfalton lépdelünk, de öt perc múlva sáros, gondozatlan falusi nagyutcán vagyunk. A cserép, a pala, a zsindely és a zsúp keleti festőiességgel váltakoznak. A „belvárosba" érünk, itt már a századforduló „szecessziós" ízlésének vidéki lecsapódása riaszt. Szent borzalommal állunk meg a főtéren is. Mennél régibb az épület, annál kifejezőbb és szebb, mennél újabb, annál kiábrándítóbb. A régi református templom igen szép, de az új iskola már olyan, mintha növényevő pietisták építették volna. A bank épületét rengeteg vas, kőoszlop s erődítés-motívum díszíti, bizonyítéknak, hogy milyen erősen őrzik a pénzt. A városháza új épület, közvetlenül a vármegyeháza mellett építették, tehá. ft A Viharsarok és fogadtatása. FÉJA GÉZA: Szentes — 1937. In; FÉJA GÉZA: Viharsarok. Bp 1980, Szépirodalmi Kiadó. 217—219. p. (A Viltarsarok-per törvényszéki tárgyalásának anyaga 253—293. p; A Viharsarok korabeli visszhangjáról 295—340. p.)