Géczi lajos - Labádi Lajos - G. Tóth Ilona (szerk.): Az önkényuralomtól a Tanácsköztársaság leveréséig - Csongrád megye évszázadai. Történelmi olvasókönyv 2. (Szeged, 1987)

A DUALIZMUS KORA 1867—1918

Látni kellett az ott történteket, hogy valakinek fogalma legyen azon éj borzasztó voltáról. A koromsötét éjszakába belesivított a dühöngő vihar s öles hosszúnyira elnyújtotta a fáklyák lángját. Magán a töltésen vakmerőséggel határos volt tartózkodni, nem pedig azon dolgozni. S mégis a Cs. kir. katonaság, a honvédség, s városunknak több száz hű fia, a fizetett munkásokkal együtt megtettek mindent, amit csak lehetett tenni, városunk megmentése érdekében. Minél inkább öregbedett az éj, annál inkább erősödött a vihar, úgyannyira, hogy éjféli két óra körül valóságos orkánná fejlődve oly erővel korbácsolta a roppant hullámokat, hogy azok a nyúlgátat mintegy 600 ölnyire felfelé a vasúti indóháztól a 97. és 96. számú őrházak között 50—60 öl hosszban elszakíták s a víz a támadt hézagon át őrületes gyorsasággal ömlött a város felé. Erre a vasúti nyúlgáton is menekülni kezdettek, ki gyalog, ki kocsin vágtatott a Budai országúton a belváros felé. Egynegyed háromra lehetett, mikor Szabados János tanácsnok [és] Nóvák József főügyész a széképületbe értek s a kormánybiztosnak hivatalosan jelentették az árvíz betörését... Megszólalt ezután a vészharang, csakhogy késő volt már arra, hogy mindenkit menekülésre intsen, mert a nyúlgáton mind inkább nagyobb, nagyobb rést tört víz oly rohamosan terült el az alacsony fekvésű Felső- és Rókus-város részekben, hogy 151-ben állapítható meg ezen idő szerint azok száma, kik a víz által meglepetve, abban lelték sírjaikat. Vészlövés mindössze csak 2 tétethetett, mert mikorára a tarackok felállíttattak már a városház előtti térséget is elborította az ár. Hajnali 4 óráig szólott a vészharang, hirdetvén egyúttal az ősmagyar városnak, Szegednek pusztulását. Eleinte a szél zúgásától alig lehetett érces szavát hallani, nemsokára azonban egész lecsendesült a vihar s ki akkor Felső- vagy Rókus-város felé figyelt, már tisztán kivette a házak tetőire vagy azok romjaira menekültek lélekrázó sikolyát és segélykiáltásait. ... A segély nem is maradt el, mert alig ért az árvíz a haltérre el, illetve a tiszai töltésekig, máris vízre szálltak a Cs. kir. hadsereg s a m. k. honvédség emberei, a csolnakázó és torna egylet tagjai, a dunagőzhajózási társulat hivatalnokai, a városi molnár- és halászmesterek, de ezeken kívül még számosan, kik vízi járművel rendelkeztek, hogy megkezdjék hálára kötelezett működésüket. Eleinte csak a nagyon veszélyeztetett helyekre menekülteket fogadták be a járműveikre s hordották ki azokon a szárazra, vagy az összeomlás ellen biztosnak látszott magasabb épületekbe. Mikorára újra feljött a nap, nem várost láthattunk, hanem csak a romjait. Szeged 6000 háza közül alig maradt negyedfélszáz fenn, s még azoknak tekintélyes részét is féltenünk kellett az összeomlástól. Villám gyorsaságával járta be szerencsétlenségünk híre, nemcsak hazánkat, hanem a föld minden országát. Nemcsak nemzetünk sírt, hanem Európa minden nemzete kivétel nélkül szánakozott pusztulásunk felett. A fájdalmas érzet és felebaráti szeretet nyomban, oly tettekre indítá az emberiséget, milyenekre a múltban alig találunk. Megkez-