Géczi lajos - Labádi Lajos - G. Tóth Ilona (szerk.): Az önkényuralomtól a Tanácsköztársaság leveréséig - Csongrád megye évszázadai. Történelmi olvasókönyv 2. (Szeged, 1987)

AZ ÖNKÉNYURALOM KORA 1849—1867

1863-ban a szárazság miatt ínség keletkezett az alföldi megyékben. Elpusztult a vetés, s még az állatoknak sem maradt legelő. A helytartótanács Abonyi Istvánt küldte ki királyi biztosként, hogy mérje fel az elszenvedett károkat, s a szükséges intézkedéseket tegye meg. A lakosság körében olyan nagyfokú volt az elkeseredés, hogy felvetődött a kivándorlás gondolata is. Elterjedt ugyanis az a hír, hogy a Dunai fejedelemségekben földet osztanak telepítvényesek részére. Nagylakról is 2 embert küldött ki a szegényparaszti réteg, megtudni, mi igaz ebből a hírből. Az ínséggel együtt még kiterjedettebbé vált a betyárvilág, a vagyonbiztonság csökkent. Az ínség mérséklésére pénzt, vetőmagkölcsönt vehettek fel a gazdák, a szegényebb lakosság számára út- és vasútépítési munkákat szerveztek a hatóságok, hogy valamelyes keresethez juthasson. ...Fájdalom, azonban alig léptem át Csongrád határait, már az aszály pusztításai tűntek fel, a silány tarlók, a roppant nagy táblákon látott kevés élet petrencék eléggé mutatták az ó'szi termés csekélységét, a végbement nyomtatás pedig azt még szomorúbb valóságra szállította le. Áttekintem a szegedi határ egy részét, s onnan Csongrád, Szentes, Vásárhely mezővárosok, s a közbeeső roppant s dús talajú puszták határain átutazván, s majd mindenütt találkozván és értekezvén hitelt érdemlő gazdákkal, de saját szemeimmel is látván a még kint heverő csekély termést, s vizsgálván a silány kalászok léha tartalmát, nem maradhatott fenn kétségem: hogy itt-ott előforduló csekély kivétellel, — szerencsés gazda az — kinek vetőmagva megtérült, a legnagyobb rész azonban annak felét is alig kapta vissza. Zab- s árpatermésnek, igen ritka kivétellel, sehol sincs nyoma, kalásza, csekély szalmája jobbadán az éhes marhának legelése által fogyasztatott el, vagy takarmányul kaszáltatott le. A tengeri vetéseket a nép kenyerének, s a marhák takarmányának ezen egyedüli reményeit, melyeket még Bácsban, és a Bánságban oly biztató állapotban hagytam el, Csongrádban általában mindenütt silány, hervatag állapotban találtam, a július 17—18-i esők már, fájdalom, későn érkeztek, s csak ritkán és kevés vetéseknek használtak, mert a minden nedv nélküli gyökér jobbadán száradásnak indulva nem birt már elég erővel a cső kifejtésére, minél fogva a szárak jobbadán meddőn maradnak. E bajhoz járult még az is, hogy míg az őszi vetéseket szokatlan mennyiségű szipoly támadta meg, mely a mag tejét kiszíván a csekély magot is léhává tette, s táptartalmától megfosztotta, most a tengeri gyökereit hangyaként nyüzsgő temérdek apró féreg vette körül, s ideje korán hervataggá, meddővé tette, mely csapásnak több helyeken valék szemmel látott tanúja. A legelők mind kiégve, a volt néhány rövid esőre hellyel-hellyel üdültek ugyan, s a kaszálók hervatag színe némi zöldülést nyert ugyan, de a kopár csekély füven alig talál némi tengést a szegény kiéhezett állat.