VI. kerületi állami főreáliskola, Budapest, 1917

Raj Ferencz

7

Visszavonult az iskola falai köze, csakhogy gyermekei nyugodt tan haladhassanak. Azután kitört a világháború és két szép fia ott maradt halva a galicziai mezőkön.

Ki csitíthatja el a szív zakatolását, ha a legszörnyübb csapás árnya borúi a szülő reményei fölé ? Ki találna meg' nyugvást sorsában, ha még olyan filozófus elmével szemléli is az élet rettentő játékait? Külsőleg úgy járt közöttünk a mi boldogult igazgatónk, mint aki talán el tudja viselni — ha roskadozva is — a katasztrófát. De az összetépett külső mögött a szív is össze volt marczangolva.

Magányos óráiban egyszer egy könyvet láttam a kezében. Reszkető kezével rámutatott arra a lapra, melynek olvasása kimondhatatlan bánat kifejezésével fátyolozta be arcát. Tóth Kálmán költeményét olvasta a Halálról:

Nem, nem az a halál, ahogy itt nevezik,

Ha koporsónknak a födelét szegezik;

Nem, nem az a halál, amit a léha hisz,

Midőn a gyászszekér a temetőbe visz;

És az sem a halál, midőn már más sirat;

Öröm vagy fájdalom, bú vagy érdek miatt —

Ah, az! az a halál: midőn még itt vagyunk:

De halva, és magunk siratjuk — önmagunk.

Igen! ... Sokszor halunk; többször, mint az a hab,

Mely, hogyha a folyón sár s kórónak halad,

Elpattan s újra más alakban jő elő;

Nem ott van a halál, ahol a temető;

Itt is sokszor halunk, — óh én azt érezem,

Én már rég meghalék; — agyam forr és kezem Mozog még — de tudom, hogy ez nem élet — és Ami még hátra van: az csak — elköltözés.

Megtört lélekkel járt közöttünk. Halálos beteg volt és mégsem akarta abbahagyni megszokott munkáját. Nehézkesen vonszolta föl testét a lépcsőkön. Gyötrelem volt nézni! — Azután mindent elfödött a rákosi temető.

Amíg állni fog iskolánk, neve nem merülhet feledésbe. Legyen áldott emléke !

Pintér Jenő.