VI. kerületi állami főreáliskola, Budapest, 1911
II. Jakab Ödön
14 tására szomorú alkalmunk nyílt — sajnos — akkor, mikor a halál elragadta mellőle azt a nőt, ki nemcsak hitvese, hanem múzsája is volt, ki legszebb költeményeinek megirására ihíe- tett és kinek: Róza czímü kötetében minden sírkőnél maradandóbb emléket állított. Mély fájdalommal állottuk mindnyájan körül a koporsót, mely Jakab Ödönre nézve egy boldogságtól és napsugártól ragyogó világ elvesztését jelentette ... Arról, hogy az a barátság, melyet annyi éven mutatott irántunk, milyen mély és őszinte visszhangot keltett lelkűnkben, eklatáns módon győződhetett meg akkor is, mikor nyugdíjba vonulása és a vaskorona-renddel való kitüntetésének, alkalmából, ünnepi lakomára gyűltünk össze tiszteletére . . . Jakab Ödön immáron nincs az iskolában; az iskola falain kívül folytatja munkásságát, de iránta való szeretetünk nem halványult és nem gyöngült egy árnyalattal sem ... és ott fog lobogni a szívünkben mindaddig, míg egyáltalában érezni tudunk ... De a mi szeretetünket is túl fogja élni annak a sok ezernyi tanítványának hálája és tisztelete, kiknek szívében szent tüzeket gyújtott és akiket a költészetnek csodás színekben ragyogó világába vezetett be . . . xy. o
