V. kerületi magy. kir. állami Bólyai főreáliskola, Budapest, 1921
IV. Lenkei Henrik: Strófák a jubileumra. Költemény
15 A mi intézetünk ,mely most indul el második félszázados útjára, azzal, hogy a két Bolyai nevét írja homlokára, nemcsak hódolatát fejezi ki a magyar lángész emlékének, hanem progírammjáúl is tekinti kultuszukat s eszméiknek megismerését. A mi feladatunk lesz Menlovich Ferenc. Bolyai Farkasnak a katedrán utódja, lelkes szavainak valóraváltása. Menlovich ugyanis, mikor a negyvenes években Gaussnál járt és vele Bolyairól beszélgetett, Gauss dicsérő szavaira azt felelte:: «Lesznek majd nálunk is Eider, Lagrange s ai Bolyaiak kezdik a sort.»1) Az a nemzet, mely megbecsüli fiait, nem veszhet el még a hódítók bocskorai1 alatt sem; ellenkezőleg: ha nagy fiait eszményekül tűzi ifjúsága elé és ezeket elérni, sőt túlszárnyalni iparkodik, akkor Szappanbuborék módjára fog szétpattanni mindén trianoni határ; mert ma a tudománnyal épp úgy hódíthatunk, mint párducos őseink kardjukkal és nyilaikkal. A Bolyaiak neve tehát nem múltat jelent csupán, hanem a jövőt, a magyar jövőt is. ___________ Gáspár Pál. IV. STRÓFÁK a budapesti V. kér. Bolyai-főreáliskola alapításának félszázados évfordulójára. Irta ; Lenkei Henrik: Nincs igaza az ősi példaszónak: Kit Isten gyűlöl, küldi tanítónak! — Királyi mesterség a tanítás, Magasztosabb, szebb mintakárnű más, Mert gyönyörét magában megleli, S jutalmát nem arany értékeli! Igaz tanító szírt a tengerárban, Megáll vidáman, biztosan, szilárdan. A sors szeszélyét meg nem érzi ő, Le nem veri a csapodár idő, Nem kormányozza dőre vakeset, Hiszen szerencsét sohasem lesett. A tanítót nem sújtja le csalódás, Az ő világa mindig tiszta, rózsás: Tudást le nem bír hitvány nyerserö. Erkölcs, igazság végre is nyerő, Bitorló önkény, gonosz elayomás Hamari sírt sajátmagának ás! Istencsapás nem büntetés de próba; Egyén, nemzet kiváló-é valóba! Vaj oly hős-é, ha munkálkodni kell, Mintha merészen csatatüzre kel; Van-é ereje acélos-kemény, Önfékezésben úgy mint harc terén! A föld sarából ég felé ragadni, Oly üdvöt adni, mely nem pillanatnyi, Melyet nem kisér unalom, csömör — Bölcs tanító e büszke célra tör. S ha agyagból derék embert nevelt, Szent hivatása nagyszerűn betelt. — Most ötven éve gyűlt ily feladatra Intézetünk első lelkes csapatja, Melynek nyomában ^jött mai napig Egy újabb gárda, majd egy harmadik. Kor, név, alakra mennyi változás! — De eszménk, jelszónk nem lett soha más! Minden baj ellen védőpajzs a mellen A törhetetlen akarat s a jellem! Ezt prédikáltuk félszázadon át, Felrázva annyi süketet, tunyát, S a rajt, mely kezeinkből kikerült, Szárnnyá bocsátni mindig sikerült. 1) Bedőházi: „A két Bolyai“ 268. lap.
