V. kerületi magy. kir. állami Bólyai főreáliskola, Budapest, 1914
Klimkó Károly 1887-1914. Galamb Sándortól
5 ködés után maga kéri felmentését, hogy visszatérhessen tanulmányaihoz. A következő évben intézetünkhöz helyezték. Itteni tanári működése alatt sem szűnt meg jogi tanulmányokkal foglalkozni. Aki egy kicsit közelebb jutott hozzá, aki baráti érdeklődéssel figyelte meg, bámulnia kellett azt a fáradhatatlan szorgalmat, amely benne lakott, azt a — talán mai kultur-emberre mindennél nehezebb önfegyelmezést, amellyel magát egy dologra tudta koncentrálni. Fiatalember létére szinte remetei elvonultságban élt. Változatosságot csak egy-egy felolvasás vagy hangverseny vittek életébe. S a megfeszített munka nem látszott meg rajta. Változatlanul gondos tanár és figyelmes, kedves kolléga maradt. Türelmetlenséget, idegességet az ő fürge, harmonikus temperamentuma nem ismert. Milyen sajnos, hogy nem ismerhettünk meg még jobban, hogy nem csatolhattunk még melegebben baráti körünkhöz, Klimkó Károly! Milyen kár, hogy terveidet derékben metszette a halál, hogy nem lehettél az, ami egész erőddel lenni akartál: a magyar kultúra nagyhatású, széles látókörű és kiforrott ítéletű munkása! De mink, volt kollégáid visszakérünk a csatamezőről! Emlékedet nem engedi veszni tanításunk érdeke és iskolánk hagyománya. Ennek a több évtizedes intézetnek megvan a maga tradiciója, és mint minden emberi közösségnek, kezd már meglenni a maga története! A mi iskolánkban működő tanári testület büszkén és nevelő hatással mutathat az ifjúság előtt arra, hogy soraiból hány neves, munkás férfit kajiott a magyar műveltség. Tudóst, paedagogust, írót és publicistát! Testületünk galériájából azonban eleddig hiányzott a hős arcképe. Ezt te csatoltad hozzá, ezzel uj nevelő-eszközt te adtál kollégáid kezébe, Klimkó Károly! Rövid ideig tanítottál közöttünk, hogy gyökeret verhettél volna iskolánk tradíciójában, de épen elég ideig ahhoz, hogy gazdagítsad! De nem engedi a te elenyésztedet az a tágabb közösség sem, amelyhez tartozunk. Nem enged téged elmúlni
