VIII. kerületi községi főreáliskola, Budapest, 1915

Horváth Cyrill: A Krisztina-legendáról

apja szolgákat küldött érte, a kik kivitték a tengerre és a vízbe lökték; csakhogy nagy csoda történt: a vértanút angyalok vették körül és úgy jártak vele a tenger hátán. Közben Krisztina imádkozott, hogy isten részesítse öt a keresztség kegyelmében, és, íme, „szózat lön mennyből, mondván: Meghallgatta a te urad Istened a te unszolásodat. És legottan jőve mennyből az ő fejére fejér felhő; látá jőni Istennek dicsőségét, és egy bársony stólát.“ Végre, miután még azért imádkozott, hogy Isten szabadítsa meg „ama kegyetlenséges Urbán“ kezétől, az angyalok kivitték a tenger partjára; apja pedig azon éjjel meghalt keserű gyötrelmek között.

Némi idő múlva új bíró került Urbán helyére, Dión nevezetű. -A ravasz ember először a világ legdicsőbb férjét ígérte Krisztinának, csak áldozzék az isteneknek; utóbb megverette, majd tüzes bölcsőbe fektette, végül pedig fejét leborotváltatva, ruhájától megfosztva hurcoltatta a városban az asszonynépnek bosszújára. De a gyermek ezt is türelemmel viselte, sőt hálát adott érette a Mindenhatónak.

Másnap elvitték „Apollines“ isten bálványához. A vértanú ég felé emelte szemét és kezét és imádkozott, hogy Isten tegyen maga mellett bizonyságot; aztán hangos szóval a bálványhoz fordult: „Parancsolom teneked, lelketlen bálvány, az én uram Krisztus Jézusnak nevében, hogy kimenj ez templomból és járj negyven lábnyomot; és ahol parancsolom, azon a helyen megállj.“ És a bálvány legott kiment a templomból; járt negyven lábnyomot, s arra a helyre állott, a hová a gyermek parancsolta. Dionnak azonban ez sem volt elég. Azt beszélte, hogy Apollines isten azért fogadott szót, mivel jó szívvel van Krisztinához. A leány keserűen kiáltott fel: „Igazságnak kegyetlen ellensége, ördög, a mennyei Istent nem ismered-e?“ és imádkozni kezdett Jézushoz, hogy a bálványt törje össze. És a nagy öntött kép földre zuhanván legott porrá lön; a pogányok közül sokan megtértek, Dión pedig rémületében lehanyatlott és meghalt.

Végre az új bíró, Juliánus, még két nehéz próba elé állította. Az első tüzes kemence volt, melyből sértetlenül került elő, „mintha az feredőből jőne ki, dicsérvén az Úristent“; második ízben mérges kígyókat bocsátottak reája, melyek azonban saját gazdájokat ölték meg, a vértanúnak pedig lábát nyaldosták. Krisztina föltámasztotta a halott embert és a két kígyót a kietlenbe parancsolta el; Julianus, a hitetlen, viszont azzal állott bosszút, hogy a leány emlőjét levágatta. A sebből azonban tej folyt vér helyett.

A zsarnok eltökélte, hogy most már ,végez áldozatával. Másnap reggel még egyszer fölszólította, hogy válasszon az áldozás és a halál között; de a gyermek most sem ingott meg; ellenkezőleg, Istent arra kérte, hogy vegye őt magához. És szózat lön az égből: „Jövel és vegyed a te koronádat. Mert a szent angyalok várnak tégedet és áldják az Úristent teéretted . . . Jöjj el, vegyed az örök nyugodalmat és a te romolhatatlanságodnak diadalmát“. Ezt hallva Juliánus nyilakat bocsáta rá és megölte . .