Református fögimnázium, Budapest, 1918-1919

Dr. Kovács Dezső

Dr. Kovács Dezső

1886. II. 9. — J920. II. 5.

Súlyos, nagy veszteség érte iskolánkat ebben az iskolai évben. Dr. Kovács Dezső, egyik legérdemesebb fiatal tanárunk, egyik örömünk, díszünk s büszkeségünk örökre eltávozott körünkből 1920. február 5-én, hajnalban. Forrón szeretett — s szintén elhalt — bátyja ápolása közben ragadta meg a spanyol nátha s hiába való volt minden emberi mesterkedés, Isten magához vette . . .

1886. február 9-ikén született Miskolcon, ahol atyja ref. főgim- náziumi tanár s később igazgató volt. Gimnáziumi tanulmányait a miskolci ref. főgimnázumban végezte, egyetemi éveit Budapesten hasznosította s aztán egy évi külföldi tanulmányúttal bővítette Angol-, Német- ég Franciaországban. 1908. szeptember 1-én lett intézetünk rendes tanára, s ettől kezdve itt dolgozott haláláig szeretve, becsülve tanítványaitól, kar társaitól s elöljáróitól.

Valóságos mintaképe volt az igazi tanárnak. Nemcsak állandóan tf nult és előrehaladt szakismereteiben, a földrajzban és természetrajzban, hanem neki sikerült tanítványai legbensőbb bizalmát, ragaszkodó sze- retetét is megnyernie. Nagy világlátottsága, sok utazásából fakadó közvetlen tárgyi ismerete és rendkívül rokonszenves, kedves egyénisége valósággal lebilincselte tanítványait a földrajz órákon s ennek a tárgynak .a tanulása sohasem teher, hanem öröm volt.

Mint író is kiváló reményekre jogosító munkát fejtett ki. Dolgozott a Földrajzi Közleményekben, érdemes munkatársa volt a Kreybig- féle Cserkészet kézikönyvének, s az ifjúságtól becézett kedves írója volt az Erő című ifjúsági diáklapnak, amelynek kisebb olvasói alig várták a Kovács kedves útirajzainak, cikkeinek megjelenését. S éppen akkor tört le drága élete, amikor legtöbbet várt tőle az iskola, a tudomány s az irodalom. Tanítványai egy 3000 K-t kitevő — s még le nem zárt — alapítványt gyűjtöttek néhai kedves ifjú mesterük emlékére, s ennek kamatait a földrajzban legkiválóbb fiú fogja kapni jutalomdíjképen.

1920. február 7-ikén tanártársai és tanítványai végső búcsút vettek tőle, s aztán koporsóját hazavitték a miskolci temetőbe. Tudjuk, hogy élete nem volt hiában való. Legyen áldott örökké az ő emlékezete!