Református fögimnázium, Budapest, 1915
Baksay Sándor
BAKSAY SÁNDOR A mult iskolai évet a háború miatt korábban zártuk be, értesítőnk is hamarább készen lett, mint szokásos. Ezért maradt ki belőle az ő, 1915. junius 18-án történt elköltözésének és a mi gyászunknak jelentése. Most tesszük ezt. Mert gyászoljuk őt, és hálát adunk érte (mi is. Fáj, hogy nem látjuk többé tanári szobánknak ezt a ritka, nemes vendégét kiváltságos, órák közötti szünetek alkalmával. Fáj, hogy nem látjuk többé úri alakját, tiszte- letes arcát, beszédes, fénylő szemeit. Fáj, hogy nem javulhatunk bölcs dorgálásán, hogy nem zavarodhatunk meg ötletes évődésein, és nem örvendezhetünk atyai szerelmének, amelynek őszintesége úgy megtetszett szaván, hangján és arcán. Fáj, hogy nem hallhatjuk a tanácstermekben művészi, eredeti, választékos jelentéseit, a szószéken zamatos, kenetes igéit, ihletett könyörgéseit. Ő írásaiban is megtaláltatik és tisztelteik. Az ő emlékezete akkor is élni fog, amikor kihalt az a nemzedék, amely ismerte őt. A jövendő csak emelni fogja. De az élő Baksayt látni, vele együtt lenni: ha nem is mindenkor és mindenkire nézve kívánatos, mégis nagy nyereség és nagy kiváltság volt. Gyászoljuk őt. De hálát is adunk érte Annak, aki elhívta, hogy legyen hívséges szolgája az ő gyülekezeteinek. Szolga, de olyan, aki előtt önként hajtott fejet a kemény és nyakas kúnok népe. Hálával gondolunk arra, hogy a kegyelmes Isten a magyar népiélek lángeszű tolmácsa gyanánt küldte a magyar nép közé, s egyben a legnagyobb hellén költő csodás magyarázójául. 1*