Református fögimnázium, Budapest, 1912
I. Tanulmányok
43 verzetem egy esernyő. Ezzel át nem szúrhatom és fel nem koncol- hatom a bestiát. Mit teszek tehát, ha villogó agyarral felém rohan, mint rohant Csáktornyán Zrinyi Miklós felé? Úgy határoztam, hogy fekete ernyőmet hirtelen fölránlom s odaállok zordul, sötéten, vészesen az ostoba és gyáva fenevad elé, mint a végzet, mint a vaddisznóírtás démona! Nem került rá a sor! Egy dombtetőre jutva, füstölgő kémények s falusi templomtorony képe tárul földerülő tekintetem elé. Picher. Minden háza sárgásbarnára meszelt, csak az iskolaépület fehér. Úgy is hívják, hogy „Weisses Haus.“ Bekopogtattam, bemutatkoztam s öt perc múlva már Feldt Hilfslehrer Fibel-óráján vendégszerepeltem. Mintegy 60 főnyi fiú- és leánynövendék szorongott az alacsony s elhasznált levegőjű teremben. Olvastak. Az írott német szó olyan bizonytalanul jött ki a pöttöm nebulók szájából, mintha idegen nyelven szólanának. S bezzeg boldogan lélegzettek föl, ha a tanító úr kérdésére szabadon, a maguk hamisítatlan plattdeutsch anyanyelvén válaszolhattak. Tudományukról nem beszélek. Tudtak annyit, amennyit hasonló korú gyerekek általában tudni szoktak. De a fegyelmük példátlan. Nincs az a díszszázad, mely császárszemlekor merevebb mozdulatlansággal és némasággal teljesítse tisztét, mint ezek a picheri apróságok. S ennek a látványosságnak beillő fegyelemnek legfőbb arkanuma nyilván az a rojtossá hasa- dozott nádpálcika, melyet „Herr Feldt“ koronként sárgán és félelmesen cikáztat át a levegőn. (Herr Feldtnek mondom, mert a német tanítókat szülők és gyermekek egyaránt családnevükön urazzák. A tanárok is addig, mig Oberlehrerek, Herr Gross-ok és Klein-ok maradnak, ha csak doktori címük nincs. Ez esetben: Herr Doctor-ok.) Óra után Feldt úr udvariasan föltessékel egy széles fogazaté létrán az iskola padlására. Alig tudom megérteni beszédét, hogy ő, a „tanító úr,“ fönt, a padláson lakik. Köröskörül szarufák, gerendák, eresztékek s a téglakémény meztelen fala, szalmatető és sötétség. A padlás két végén két szoba nagyjából összeütve, a padláslyuk ablakká szélesítve. Ezek egyikének lakója a fiatal tanító, aki egyébként lehet a világ legboldogabb legénye is. Bohém hirtelenséggel kapja kezébe most is a hegedűt s játszik el nekem lágyan, merengőn, hegedűjébe olvadottan Rehány szelíded hangolásé, német éneket. Látszik, nincs tudatában annak, hogy ő most a nagynémet közoktatásnak mily meghatóan szerény