Református fögimnázium, Budapest, 1912

I. Tanulmányok

31

német újságíró megkérdezte: milyenek németországi benyomásai? Edison habozás nélkül felelt: „Franciaországban sok a torony, Németországban sok a kémény s meg fogja érteni, ha ez utóbbi jobban tetszik nekem.“ Csodálatosan tartalmas nyilatkozat, mely jóval többet mond, mint amennyit akar; benne lüktet a kor lelki válságának ama hullámverése, mely templomtorony és gyárkémény végletei közt hánykolódik kétségbeesetten.

A Lokal-Anzeiger kirakata előtt ismét csődület. Megnézem mivégre? Egy pillantás és mindent megértek. A boltablak pillanatnyi fényképfelvételekkel van tele, melyek az őszi császárgyakorlat érdekesebb mozzanatait ábrázolják. A képek nagy többségének középpontjában természetesen II. Vilmos, az ércnyakú imperátor férfias alakja. Tehát közönséges békegyakorlatok fotográfiáiról van szó s képes órák hosszán át hullámzó embercsoportok érdéklődését magához ragadni. Persze a „vér és vas“ kancellárjának birodalmában vagyunk. A hadsereg itt a nemzet szemefénye s minden német számvetés első koefficiense. Van is császármonumentum és tábornokszobor annyi Berlin legelső terein, hogy szegény Goethe és Lessing márványszobrai már csak a Tiergarten csendes bokrainak egy félreeső zugában kaphattak helyett. Ellenben toronymagasságú diadaloszlop jelenti Strassburg és Sedán hőseinek dicsőségét és pedig méltó dicsőségét, melyet nem betűk, hanem az oszlopra fölrakott francia ágyúcsövek elnémított ajkai hirdetnek.

Ilyen környezet sodrában az ember önkénytelenül is kihúzza magát és szabadabban fújja a lélegzetet. Bennem is kellemes tarkaságban váltogatták egymást a gondolatok. így ültem le a Café Bauer egy aprócska asztalához, hogy magyar újságot olvassak s a német szózsongás árjában élvezzem az írott magyar szó némán is édes muzsikáját. A Budapesti Hírlapot tették elébem. Mohón vetem vezető cikkére a tekintetem s a két címszó mindjárt belemarkol a szívem közepébe: „Magyar elégia“. Felségesen omló, szép fekete barázdákat szántott az a toll, mely ezt az elégiát papírra vetette. Pusztul a magyar lófajta, csökken a búzánk sikértartalma, leszorul harsányszavú, magyar kakasunk az ősi ülőről, hogy felfújt nagyságok, rekedt gégéjű, göthös orpingtonok foglalják el trónját. Mennyi nemzetgazdászati érzék, okfejtő judicium és féltő, rettegő, magyar földszeretet ragyog ezekben a szomorúan gyönyörű sorokban. Sokáig merengtem-borongtam fölötte. Milyen szépen is tudunk mi búcsúztatni, sírni, kesergőt dúdolni, holtnak harangozni, babiloni vizek partján átkot énekelni! Ez az uralkodó hang nemcsak