Magyar Királyi Tanárképző Intézet gyakorló főgimnáziuma, Budapest, 1916
Arany János-ünnepünk
Csodálatot keltő, dús lelki-szellemi kincsekkel megáldva, mégis élethossziglan, veleszületett s a szív mélyén gyökerező, keresetlen egyszerűséget és szerénységet sugároztat ki egész lényéből és több mint hatvanöt évre terjedő földi pályafutásának minden vonatkozásában változatlanul ugyanaz: «Semper idem» maradt. Költői képzeletéről írta meg legutóbb az elemző kritikának egyik mestere*, hogy «az nem volt csak eszköz, nem volt csak világosság, hanem egész lelkének központi ereje, mely mindig egy és ugyanaz marad s műremekeket és gondolatokat alkot; — hogy Arany János maga egy egész világ; — hogyha róla elkezdünk beszélni, nehéz dolog abbahagyni; — hogy a világ- irodalom nagyjai között nincsen egy sem, a ki hozzá hasonlít, és nincsen egy sem, a ki pótolhatná; — hogy az emberiség nagy elbeszélői közé kell őt sorolni és azok között is egészen sajátos, öt megillető helye lesz, s hogy, végül, Arany János magának a magyar nemzetnek a dicsőségre való jogcíme és bizonyító tanúságtétele». Magam úgy látom és éreztem régóta, hogy sok van benne a régi hellének dicső dalosának, a theios Homerosnak a lényéből, akit ő mindenek fölött szeretett és magasztalt. Ismeretes az a megjegyzése: A rmeoni szent öreg, miután megteremtő a fönséget az Iliászban, monda : legyen kellem ! — és lön az Odyssea. Es egy másik rövid, de nagyon érdekes és jellemző kijelentése : «Homert tanulom, az Iliást eszem.» De minden tudós bírálónál és eszthétikusnál súlyosabb, éa. igazán döntő érvényű az a fennen szárnyaló, önzetlen dicsőítés, melyet a legilletékesebb költőtárs: Petőfi intézett Aranyhoz,, írván hozzája ekképen : Ha hozzád ér lelkem s meg talál égetni: Nem tehetek róla... te gyújtottad úgy fel. Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel'? És ugyanabban a költői levélben írja Petőfi : Dalod,' mint a puszták harangja egyszerű, De oly tiszta is, mint a puszták harangja. * Alexander Bernát.
