Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1937

hogy volt növendékeink, a jelenlegi anyák szívesen és örömmel hozzák az új nemzedéket abba az intézetbe, ahol azelőtt szeretettel párosult szigorúsággal oktatták és nevelték őket, s a ragaszkodás számos jelével bizonyságot tesznek, hogy hálások az itt nyert tanításért.«

Mikolik Kálmán nagy érdeme volt iskoláink jóhírnevének emelésében. Munkássága bizonyította, hogy csak szeretettel lehet eredményesen nevelni és tanítani, s csak az, akiben nagy szeretet lakozik, lehet jó pedagógus. Mindig szeretettel tanította növendékeit és szeretetteljes figyelme kísérte tanítványait az életnek nehéz útjain. Mindenkihez volt egy kedves és figyelmes szava és azon igyekezett, hogy növendékei boldogulását előmozdítsa.

Félszázadon át igaz elhivatottsággal állt a magyar pedagógia munkamezején, s mindig mosolygó arccal, kifogyhatatlan ambícióval és energiával teljesítette nehéz, de magasztos feladatát. Sohasem panaszkodott és mindig bízott a jóságos Istenben, aki vele volt munkaerejének teljességében és aki kísérője maradt, amikor 51 évi szolgálat után ruganyosán, frissen, szinte ifjan távozott a jól megérdemelt nyugalomba.

A nyugalom éveit kedves családja körében élvezte. A megszokott gyermekzsibongást most teljesen a zongora pótolta. Beethoven és Mendelssohn szonátái is derűvel töltötték meg lelkét. Gyakran eljárt megszokott munkahelyére, megnézte az épületet, azokat a termeket, ahol oly sok évig és oly nagy szeretettel nevelt és oktatott.

Mikolik Kálmán aktív munkássága az iskola falain belül azonban nem ért véget. Az egyházmegyei, kerületi és országos tanítóegyesületnek buzgó tagja volt. A tanítóság jóléti intézményeinek alapító tagja, hűséges munkása az Eötvös- alapnak és a Fővárosi Segélyegyletnek. Kern volt összejövetel, ahol meg nem jelent volna, ha annak célkitűzései a jónak és nemesnek szolgálatában állottak.

Tudom, hogy vannak honfiak, akiknek honszerelmét, királyok, akiknek korszakot jelölő nevét, tudósok, akiknek a történelemben fejezetet jelölő munkásságát, emberbarátok, akiknek önzetlen áldozatát áldja az utókor hálás kegyelete! De úgy érzem, hogy az, akiben a honszerelem összeölelkezik- a nép- és emberszeretettel, akiben a kérkedéstől ment tudomány párosodik a lelkes odaadással, úgy érzem, hogy az, akiben — nem tudom — hogy a hit volt-e erősebb a kötelességtudásnál, avagy a felelősségérzet volt-e hatalmasabb a munkabírásnál, úgy érzem, hogy az, aki az életnek nehéz ányagi gondjai között rendületlen szeretettel mindig több akart lenni a szülőnél és sohasem kevesebb az önfeláldozást élet- szükségletnek tartó embernél, úgy érzem, hogy az más, mint tanító nem lehet.

6