Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1915
12 „Kedves Feleségem és Gyermekem! Messze tőletek és szép hazámtól, hadifogságban írom hozzátok egészségben e sorokat. Élek, pedig a halál már mellettem járt, súlyos sebbel kerültem orosz fogságba. Egy napon az esti szürkületben túlságos nagy orosz erő támadta meg sorainkat. Nem volt más megoldás, mint a halált vagy a megadást választani. Mi inkább a halált választottuk. Kis seregünk harcra kelt, véres tusába indult. Szuronyt szegezve szaladtunk neki az ellenségnek, amelynek borzasztó gépfegyvertűze kaszálta le sorainkat. Én már két sebből véreztem, amikor a harmadik golyó kiütötte kezemből a fegyvert. Egyik hűséges emberem, egy erdélyi román származású, Takuvár Vaszilie nevű közember, a süvítő puskatűzben, az egekig törő zajban beleszaladt az embergomolyagba, hogy megmentsen, vállára kapjon, kimentsen a veszedelemből, a harcvonalon kívül bekötözhesse sebeimet. Bizonyosan az volt a szándéka szegénynek, mert hiszen kölcsönösen megfogadtuk egymásnak, hogy a veszedelemben sem hagyjuk el egymást Nem tudom, hogyan történt, én eszméletlenül feküdtem a hideg földön, csak később a kórházban hallottam sebesült társaimtól, hogy amikor Takuvár Vaszilie felém akart nyúlni, hogy vállára kapjon, az ellenség golyója homlokon találta és jajszó nélkül, halva rogyott össze. Engem az orosz szanitécek szedtek fel, fogságba kerültem, fogságban kötözték be a sebeimet, amellyel kórházba kerültem. A kórházban, áldja meg az Isten azt az orosz orvost, aki meggyógyított, gondos ápolásban részesültem. Óránként megnézett az orvos s az ápolónők naponta többször megnézték, megmosták sebeimet. Jobblábam szárán három sebet is ejtett a gépfegyver golyója. Hány rémes órát éltem át! Nagyon féltem, hogy ha fel is gyógyulok, béna vagy sánta maradok. Hála Istennek a lábam is, a karom is meggyógyult, az ellenség emberiesen bánt velem a kórházban. Most már itt vagyok, Kresztenko Zdenko falusi földmíves földjét szántom, munkálom. Valahol Kresztenko Zdenko is hadifogoly. Felesége azt mondja, hogy éppen Magyarországon. Lehet, hogy ő is éppen olyan hűséggel munkálja valamelyik magyar ember földjét, mint én az övét. Nincs nekem rossz dolgom édeseim, Kresztenko Zdenkoné éppen olyan jó asszony, mint te vagy édes feleségem. Szereti a gyermekét, a kis Milost, éppen úgy, mint te a Jóskát. Bennem sem ellenséget lát, hanem embert, aki segít megkeresni nekik a kenyeret. Ha néha elszomorodom és szeretnék közietek lenni, neki is megtelik a szeme könnyel, ő is nehéz szívvel gondol férjére, gyermeke atyjára. Kölcsönösen azzal vigasztaljuk egymást, majd csak meghozza az Isten azt az időt, amikor üt a szabadulás órája, eljön a béke és újra láthatjuk egymást. Ebben a
