Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1907

Hangzatos jelszavak.

Ezt a kort, amelyben élünk, a XX. század elejét, a rólunk majdan megemlékező korrajzíró bizonyára a hangzatos jelszavak korszakának fogja jellemezni.

Az eszmeforrongások nagy időszaka, a XVIIi. század, volt némileg hasonló ehhez a mi korunkhoz, a lázas tülekedésnek, a minden téren való mohó törtetésnek sajátságos időszakához.

A technikai vívmányok, amelyekhez száz év leforgása alatt eljutottunk, az embert — egyéneiben úgy, mint sokaságában, egyetemében — az elbizakodottságnak bizonyos mértékével, még pedig nem épen szerény mértékével töltötték el. Eget ostromolni, világot átgyúrni érzi magát hivatottnak a ma munkálkodó emberi szellem.

A közlekedésnek a múlthoz képest csodás fejlettsége, a természeti erőknek az ember igájába kényszerítése, az előttünk évezredeken át rejtett természeti tünemények kifürkészése szinte azzal az önhittséggel tölti el az emberi valót, hogy előttünk maholnap már semmi sem lesz lehetetlen. Ugylátszik, nem kisebb gondolat csiklandozza ennek a mai korszellemnek az önérzetét, mint az, hogy az ember hivatva van talán még a halandóság nyűgét is lerázni s rövidesen urává, parancsolójává, kormányzójává lenni mindennek, ami térben és időben, anyagban és szellemben elképzelhető vagy — legalább ma még — elképzelhetetlen.

A sajtónak könnyű, gyors és — mennyiségre nézve — mérhetetlen termelése káprázatosán termékenyítő hatású a sokaság minden rétegének gondolatvilágára s érzelmi alakulására.

Káprázatosán termékenyitő, de gyümölcseiben nem mindig áldásos ez a hatás. Mert a sajtótermékeket — sem céljaikban, sem eszközeikben — nem mindig vezérlik magasabb, nemesebb szempontok. Sőt — fájdalom ! — igen gyakran vagy közönséges üzleti számítás, vagy beteges egyéni ambíció az a talaj, amiből a tömegek olvasni valói nőnek s amin a sokaság tudásvágya táp