Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1906
9 Lux működésének fénykora itt éri el tetőpontját. A fiatal, tetterős és buzgó tanító nem éri be eddigi tapasztalataival; előre tör, folytonosan tanul és képezi magát. A Deák-téri iskola, mely mér akkor is vezórszerepet visz a fővárosi iskolák között, egész embert igényel, azért főtörekvése az volt, bogy minél több tapasztalatot gyűjtsön s e célból sokat utazott. Több Ízben bejárta Németországot, meglátogatta a nevesebb városok iskoláit, szorgalmasan tanulmányozván az ottani tanügyi viszonyokat. Az idegen talajban szerzett tapasztalatokat azonban nem ültette át gyökerestül, hanem csak akkor — és nagyon helyesen — alkalmazta itthon, mikor a magyar népoktatási viszonyoknak megfelelően, teljesen leszűrve értékesíthette. Tanitványaitói komoly igyekezetei követelt mindenkor, de tapintatos bánásmódjával éreztette velők, hogy a látszólag szigorú külső alatt a gyermekeket igazán szerető, békülékeny jó szív lakozik. Volt tanítványai között sokan vannak, kik igen előkelő társadalmi állást foglalnak el; kik közül többen is e sorok Írója előtt sokszor az elismerés és hála legkedvesebb hangján emlékeztek meg róla. Ez a körülmény egyébként csak természetes következménye az ő nevelési és tanítási módszere közvetlen és hatásos voltának. Tanítása soha sem volt mesterkélt, hanem mindig világos és szabatos, mert helyesen tudta megválogatni a tanítás eszközeit. A tanító eszközei általában egyszerűek, mint akár a fazekasé, ki egy darab sárból, csupán kézügyességével a legszebb alakú edényeket idomítja; vagy a harangöntőé, ki a legszilárdabb anyagok egyikét folyadékká változtatván, közönséges homokba vezeti, hogy onnan a hivő lelkek imára hívogató harangját emelje ki. A szobrász néhány vésővel, a festő egy pár ecsettel teszi a durva anyagot bámulatunk tárgyává. A legközönségesebb mesterség is művészetté nemesül, ha eszközeinken a szellem uralkodik s az igy létrejött alakok eszméket fejeznek ki. Valamikor az iskolai tanítás közönséges mesterség volt, még pedig nagyon alárendelt műveltségű emberek mestersége, de ma már arra törekszünk, sőt talán már köze! is jutottunk ahhoz, hogy művészetté legyen, még pedig annál fokozottabb mértékben, mentői nemesebb az anyag, amelyből dolgozunk. S van-e az embernél és az emberi léleknél méltóbb tárgya valamely művészetnek? Avagy nem az adja-e mértékét a művészetek tökélyének is, hogy mennyire fejezik ki a lélek fenségét és annak sokoldalú gazdagságát, vagy mennyire ragadják meg és elégítik ki érdeklődését?
