Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1901

6

esett az írásnak és a tanév végén az osztály legszebb írói közé tartozott.

A dicséretnek azonban csak akkor van áldása s hatása, ha okkal-móddal alkalmazzuk. Első kérdésünk tehát az: mit is lehet és kell megdicsérnünk? Vannak szülők, kik csaknem mindent dicsérnek gyermekeiken. Milyen fürlös a haja, sugárzó a szeme, piros az orczája, milyen jól áll a ruhája és ha már beszélni kezd, milyen okos a bébé Minden eldadogott szócskát szellemesnek, reménykeltőnek találnak; de még a rosszat is tömjénnel takarják. Így az ellenszegülést, daczoskodást akaraterőnek, jellemszilárdságnak, haragos, mérges viselkedését nemes felindulásnak tekintik. Ha pajtásaival ingerkedik, az állatokat kínozza: abban a fejlődő elszántságnak, bátorságnak jelét látják; ha a kis torzonborz játékszereit szétrombolja, abban vizsgálódó, kutató természete nyilvánul; ha valamely elkövetett csintalanságból nevetséges módon kivágja magát a kis gézengúz, dicsérik a csalafintaságát, furfangos- ságát. Hát még a kedves vendégek, jó nénikék mennyire ömlengenek, hogy a szülők kedvében járjanak: «Oh,

milyen bájos, kecses ez a gyermek!« És ha erre a papa még azt válaszolja: «Oh igen, valóságos angyal ez az én szemem fénye«, tessék csak nézni, hogyan ragyog a mama szeme örömében.

Megengedem, hogy vannak csoda gyermekek, kikben már korán nyilvánul valamely szellemi tehetség, lelki adomány; és ennek örülhetnek is a szülők, de nem kell még azért dicshymnusokkal elhalmozni és benne a döly- fösséget, önhittséget nagyra nevelni. A ki a budapesti gyermekeken szemlét tárj, bámulhatna, milyen sok ily csoda gyermeket fog itt találni. Egy 4 éves médi hall valamely fülbemászó dallamot, utána dudálja, még tán a zongorán is ügyesen lebiMegteli kis ujjacskájával és megvan a — zseni, A kis művészt dédelgetik, megjutalmaz