Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1888
17 szer etet re való nevelés. Hiszen oly természetesnek látszó dolog, hogy az ember ama földet, melyen a napvilágot megpillantá, hol fölnevelték, hol szülői, testvérei rokonai, barátai élnek, szeresse. De nem csak ily értelemben kívánatos, hogy kedves legyen a mi gyermekeink előtt ezen föld, hanem sokkal tágabb értelemben; kell, hogy azon néppel egyetértsiink, mely az államot képezi; kell, hogy annak nyelvét elsajátítsuk magunknak és hogy még azon nemzetekkel is jó egyetértésben éljünk, kik velünk együtt egy ugyanazon államnak polgárai, még akkor is, ha fajra nézve velünk nem is rokonok s ha mint ily esetben nagyon természetes valami, más nyelven beszélnek. Szoktassuk oda gyermekeinket azon időtől lógva, amidőn bennük ily érzelmek iránt a legkisebb fogékonyság és érzet mutatkozik, miszerint valamennyi lakójára e hazának azon fontos kötelesség vár, tiszteletben tartani a „legelső magyar embert, — a királyt“, a kormányt és a törvényeket. Ne mulaszszuk el adandó alkalommal, mire történelmünk oly bő anyagot nyújt, lelkesíteni a fiúkat, lányokat s oly érzelmeket ébreszteni bennök, hogy akkor, a midőn a haza hívja őket, készek legyenek ezért feláldozni életüket, vagyonukat, mint ezt elődeink példáin oly fénye- szor tanulhatjuk. Neveljünk igazi honfiakat, honleányokat, kikre, ha úgy fordulna a sor, megérdemeljék az „egri“ nevezetet. Szerettessük meg velük ama honszeretettől lángoló verseinket, a szózatot, a hymnust és Petőfi s más jeleseinknek a hazaszeretetre vonatkozó dalait és verseit. De ne csupán a haza védelmét czélozza a hazaszeretetre való oktatásunk, ne húzzuk minden alkalommal csak a vészharangot : nem; tanítsuk gyermekeinket arra is, miszerint e hon más, békésebb kötelességeket is elvár polgáraitól. Nem a háború teszi igazán nagygyá manapság az országokat, hanem annak a belülről kifelé való nyilvánulása; értessük meg a jövő nemzedékkel, hogy tekintse magát mindenki, legyen az bárminő kicsi állásban is, tagnak, oly részecskének a nagy államgépezetben, — ha igy szabad magamat kifejezni, — melynek helyén kell lenni, melynek folyvást működnie kell, hogy az egész nagy gépezet soha meg ne akadjon. Lebegjen első sorban minden magyarnak szeme előtt Berzsenyinek ama verse, mely szerint: „Minden ország támasza és talpköve a tiszta erkölcs, mely, ha megvész, Róma ledől s rabigába görbéd.“ Vagy: „Addig élj, mig a honnak élsz!“ — Hadd tudják mindannyian, hogy: „A magas erkölcsnek becse főbb, mint garmada kincsé. Kincs nem ad erkölcsöt, hanem erkölcs kincseket adhat.“ Végül emlékeztetjük leendő polgártársainkat még oly nagy2
