Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1942

56

Ügy hatott, mint a bűvész, aki mindenfélét belerak a cilinderbe és a végén valami értékes tárgyat húz abból elő. A problémák és alapigazságok szét- teregetésével úgy fel tudta kelteni a kíváncsiságot, hogy a végén öröm volt vezetése mellett rájönni a megoldásra és az fényes, s csillogó értéket jelentett fejlődő és érdeklődéssel teli fiatal elméinknek.

Ki ne emékeznék közülünk az Ö Középiskolai Matematikai lápjára. Egyes számait épen olyan örömmel vártuk, mint valami érettebb ifjúság számára írt belletrisztikai folyóiratot. Belemélyedtünk tanumlányozásába, de különös örömmel az töltött el, hogy ha felfedeztük ebben egy-egy beküldött, vagy Rátz tanár úrnak átadott dolgozatunkat. Olyan büszkék voltunk, mintha az a lehetőség és tény, hogy munkálatunk szaklapban megjelenhetik, a mi érdemünk lett volna, holott ezt is csak Ö csinálta, az a Rátz tanár úr, aki felébresztette bennünk a tantárgy iránti érdeklődést és az abban való elmélyedés szeretetét.

Ott látom lelki szemeim előtt szimpatikus alakját, de különösen kék szemét, amelynek ragyogása elárulta, hogy igaz, becsületes, tanítványait szerető és hivatását tisztelő léleknek a tükre. Mintha ezt a ragyogást, ezt a fényt vitte volna át az általában unalmasnak minősített matematikai tudományra. A tanulókkal szemben való igazságos szeretetreméltóságának és az általa előadott stúdium iránti áhítatos lelkesedésének, és épen ezért színesen ható előadásának volt az eredménye, hogy a köztünk és a tantárgy közötti kapcsolat, a mi érdeklődésünknek és az ő ügybuzgalmának hatásában négyzetére emelkedett és hogy mindnyájan, akik tőle tanultunk, ha nem is lettünk a matematika tudósai, de megtanultunk matematikailag következetesen és logikusan gondolkozni és rászoktunk arra, hogy alázatos és megnyugvó lélekkel keressük azokat a magasabb igazságokat és törvényeket, amelyeket felsőbb erő, a sors, az Isten szabott reánk. Aki pedig ezt megtanulta, könnyebben boldogul az élet küzdelmében és a társadalomnak hasznosabb tagja lesz.

Még aránylag fiatalnak mondható koromban történt, hogy találkoztam azzal az elemi iskolai igazgatóval, aki nekem az elemi osztályokat tanította. Némi szerepet már játszottam akkor a közéletben, mondjuk úgy, hogy a nagyon szorgalmas újságolvasó már ismerhette a nevemet. Ennek volt talán az a következménye, hogy bármennyire szerettem volna előre köszönni és tiszteletteljesen megállni első oktatóm előtt, ő köszönt előbb és fogta tisztelettudóra szavait. Megvallom őszintén, hogy ez nekem akkor nagyon rosszul esett. A tisztességes ember azokra, akik lelkét és szellemét kiképezték, egész életén keresztül fölfelé kell hogy nézzen, mert ha el is ér valamit az életben, azt elsősorban azoknak köszönheti, akik oktatták és pedig jól oktatták. És az ember mindig előre szeretné levenni a kalapot és haptákban eléjük állni, mert a régi tisztelet, a hála érzése becsületes szívben nem alhat ki, akár élnek, akár meghaltak ők.

Rátz László egyike volt legkiválóbb nagyszerű tanárainknak, akinek mindnyájan sokat, nagyon sokat köszönhetünk. A mai alkalommal hálatelt tisztelettel vegyük le lelkileg kalapunkat előtte és álljunk meg egy pillanatra vigyázz-állásban nagyszerű egyéniségének emléke előtt, megfogadván, hogy jó sorsban, rossz sorsban tiszta és becsülete egyéniségéhez, példaadásóhoz méltóak leszünk.