Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1940
64 keserves mathematika-órákat éltek át. Mi azonban, akiknek abban a szerencsében volt részünk, hogy Rátz Lászlótól tanulhattuk a mathematikát, bizonyságot tehetünk Descartes mellett. Rátz László mathematikaórái a tanár számára nem voltak haszontalanul eltöltött idők, amik alkalmat adhattak olyan kifa- kadásra, mint amit egy másik mathematika tanárunktól gyakorta hallottunk,, hogy hazamenet irigykedve nézi a favágót, aki előtt félnapi munkája eredményeként nagy halomban fekszik az aprított fa, — s a tanulóknak sem jelentettek Rátz László mathematikai órái verejtékes kínlódást. Negyven év távlatán keresztül mély hálával emlékezünk Rátz László nemes egyéniségére. Talán nem is jól mondom, hogy emlékezünk. Az emlékezet inkább csak azoknak a képzeteknek a hordozója és őrzője, amik az értelemben válnak tudatossá; a múlt érzéseit nem az emlékezet őrzi; az emlékezet szárnyán csupán a képzetek térnek vissza-vissza, üresen, tárgyilagosan, hidegen; az érzést a szív kapcsolja a képzethez. Hiába merül fel a múltak homályából a kedves arc, ha képzete a szívet nem dobbantja meg. S ha meg is adatnék nekem a képesség, hogy erőtlen szavaimmal úgy állítsam ide Rátz Lászlót, hogy e Symposion minden tagjának képzetében pontosan rajzolódjék ki az ő testi és lelki képe, aki nem érezte, vagy nem érezhette az ő szerete- tének kisugárzó melegét s lelkének, szívének valamelyik zugában nem őrizhette meg vagy nem őrizhette meg azt, aminek kifejezésére nincsen megfelelő szavam, mert hiszen ez a valami a tovatűnt érzés, nem maga az érzés, hanem annak csak emléke, de a puszta emléknél mégis több —, annak a szívében a szavaim nyomán támadt képzetekhez nem kapcsolódik érzés vagy legalább is nem az az érzés, ami azoknak a szívében dobban meg, akik ismerték és szerették Öt. Ök talán elhiszik nekem, hogy Rátz Lászlót szeretnünk kellett, de az érzést szívükbe belelopni nem tudom. De ha ez így van, mi célja, mi értelme van ennek az emlékserlegnek és az évenkint hozzáfűződő megemlékezésnek. Egymagában az, hogy annak nyomán egy-két tucat deresedő vagy őszbecsavarodott ember újra átélje diákéveinek Rátz László emlékéhez fűződő kedves érzéseit, célt, értelmet ennek az institutiónak annál kevésbbé adhat, mert hiszen ezeknek — az ő tanítványainak — száma a mértani haladvány megfordított értelmében fogyóban van és a természet kérlelhetetlen törvényei szerint el is fogy. Mélyebben, fekvő célt, mélyebb értelmet kell keresnünk ennek a serlegnek és a hozzákapcsolódó megemlékezésnek. Ez az institutio nem lehet egy mester kultusza s nem lehet csupán egy nemzedéknyi tanítvány szívügye. Maradandó, a kortársakat túlélő csak akkor lesz, ha eszmévé tárgyiasul. Aristoteles az államot a folyókhoz és a forrásokhoz hasonlítja, amiket mindig ugyanazoknak szoktunk nevezni, habár szüntelen más víztömeg kerül is elő, más pedig lefolydogál. Ezt a hasonlatot más testületre is átvihetjük. Gimnáziumunk is olyan universitas rerum et personarum, amelynek dologi és személyi elemei változnak, őmaga mégis ugyanaz marad. Más hajlékot kaphat az iskola, az elkopott katedrák, a színehagyott táblák, az agyonfaragott padok kicserélődhetnek, elfáradt tanárok pihenni térhetnek, hogy friss erőknek adjanak helyet, egy-egy osztálynyi érett ifjú minden év júniusában búcsút mondhat a kapufélnek, hogy szeptemberben ugyanannyi új gyermek léphesse: át a küszöböt s verődhessék össze új osztályban, a gimnázium ugyanaz marad. De ha minden látható eleme változó, mi az, ami miatt azt mondhatjuk, hogy ez a fasori evangélikus gimnázium azonos azzal, ami több, mint száz évvel ezelőtt a Sütő-utcában nyílott meg. Ennek az állandósági tényezőnek egyúttal a lényegnek is kell lennie, mert máskülönben a gimnáziumot nem határozhatja meg. Ennek a determinánsnak a meghatározásához úgy juthatunk, hogy szétbontjuk a gimnáziumot elemeire, meghatározzuk az elemek lényegét és azután azt, hogy ezeknek összetétele mit ad. Három elemet kell különösen megvizsgálnunk; ú. m. a tanári kart, a tanulókat és a tanítást, illetőleg a tanulást. Ennek a gimnáziumnak a tanári kara túlnyomórészben a városi, a Trianon előtti időkben túlnyomóan szepesi és más felsőmagyarországi evangélikus családok fiaiból került ki, tehát abból a társadalmi rétegből, amelynek mindenkor kitűnő érzéke volt a humanisztikus műveltség iránt. A hazulról hozott készség,.
