Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1939
26 vallja. Az a Jézus, aki a XX. században még valamit jelent, kilépett a régi világképből: belekerült a mai világrendbe, még emberi problémákkal is meg kell küzdenie. Így akar bepillantani az ember az Isten életébe, így akarja saját életének a megújhodását általa, miután előbb kétségbe vonta történetiségét, a vallásos mítosz alakjává alacsonyította, vagy csupán isteni-emberi tulajdonságok költött megszemélyesítőjévé változtatta. A Jézus-regényben a legendától való eltávolodás adja az ellentétet az egyház és a költő között. Régen a költő hite egyvonalban haladt az egyház dogmatikai alapra felépített Krisztus-képével. A felvilágosodástól kezdve azonban az egyház és a költő legtöbbször külön úton halad. A személyiség értékének gőgös elvét hangoztatva szívesebben önállósodik a költő, semmint arra törekednék, hogy összeegyeztesse felfogását egyháza tanával. Ami a racionalizmus autonómia-gondolatának equivalenseként a Jézus-költészetben keletkezett, az ésszel értelmezhető „természetes” vallás, de nem egyházi tan. Az elmondottakból kitűnhet, hogy az a Krisztussal foglalkozó költői mű, amely a bibliai hagyományt változtatás nélkül átveszi, arra törekszik, hogy Krisztus dicsőítésével a hitet tartsa ébren, a keresztyén közösséget szolgálja. Ezzel szemben a profán alkotás áll, amely a Jézus élete kutatásának eredményeit használja fel, tehát elméletileg tudományos célt tűz ki magának. Hagyomány-hit és tudomány-hit az a kettősség, amely a Krisztus-költő és a Jézus-költő szembeállításából következik. Vallásosság a költő műben koronként változó fogalom, azaz az időbeliség függvénye. Gyulai Pál mondja: ,,A múlt legnagyobb remekművei sem elégítik ki a jelen szükségét, mert az eszmék, érzések módosulnak, változnak s minden kor saját küzdelmei, szenvedélyei, örömei és fájdalmai visszhangját várja költőitől”. Másként jelent meg Krisztus a középkor világképében, amikor az ember a túlvilágra szegezte tekintetét, és más a Jézus-kép a materializmus korában, amelyet a végső dolgok nem érdekelnek. Ezért oldják meg sajátos módon feladataikat a költők a legendában és a regényben. Saját szükségletéről gondoskodott mindegyik mű, ezzel koruk lelkiségének kifejezői lettek. Sok idő telt el, amíg a hős ábrázolása a mítosztól eljutott a tudományig. Ehhez szükség volt arra, hogy az emberiség világképe gyökerestül megváltozzék. A Jézus-regényben ez annyit jelent, hogy az ok és okozati összefüggéseket vizsgáló modern regényíró keresi a kancsolatot a mítosszal, igyekszik megtalálni az azonos hangot a religióval, de ez többé már nem magától értetődő előfeltétel, mint a középkor emberénél volt. Az Íróból kivetített újkori hős keresi az: abszolutumot, de nem tudja meg sem közelíteni. Dr. Blázy László.
