Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1937
11 Az archaikus művészetben a ruha mereven a testhez tapad, sokszor még akkor is, mikor ez a test mozdulata miatt lehetetlen volna. Később már kezd elválni a testtől, a redőzet változatosságot kezd ölteni, de hiányzik belőlük a mozgás. Az olympiai ormok szobrain az öltözet már teljes szabadsággal, saját rendeltetése szerint mozoghat, azonban a ruha és test mozgása nem képez egységes harmóniát. A peidiasi Athena Parthenos szobrán bár megtartja a művész az archaikus színezetet, s a ruha ráncai egyszerűek és kemények is maradnak, az öltözet formálódását már teljesen a testtől veszi, együtt él vele. Épen így az oromszobrokon, ahol a ráncok szabad gyűrődését az archaizálás már egyáltalán nem befolyásolja. Aphrodite idomainak szépségét, Iris gyors mozgását, az ülő alakok feszesebb vagy kényelmesebb tartását mind a ruha ráncai mutatják. A ruhák ilyen változatos hullámait a természetben ilyen tisztán és teljesen nem fogjuk látni. Amit a természet csak korlátozva nyújt, azt a művész itt is a maga tisztaságában juttatta kifejezésre. Ő itt azt a természeti törvényt fogta meg, amely szerint a ruhaanyag mozgásának a külső erők következtében létre kell jönni és ezt az eszményi mozgást ábrázolta, vagyis a szobrász itt is idealizált. A templom celláját körülfutó ión fríz alkotta a harmadik és legteljesebben fentmaradt díszítményt, melyből egy valóságos szobrászati epika bontakozik ki. Az Ilias XVIII. énekének pajzsleírására emlékeztető mozgalmas képek elevenednek itt meg a szobrász vésője alatt egy közös thémában. Az egész egy kisebb elbeszélő költemény Athénnek abból a dicső korszakából, amikor a delosi szövetségbe tömörült államok vezére lett. Az athéni szupremáeia kidomborítására rendezték meg minden négy évben Athena istennő tiszteletére a Panathenaia ünnepe, mely alkalommal az istennő tiszteletéhez méltó előkelő ünnepi díszmenet vonult fel az Akropolisra, hogy átadja az istennőnek azt a pompás ünnepi peplost, amelyet Athén leányai és asszonyai szőttek. Papok, polgári előkelőségek, hírnökök, az ünnep idősebb, ifjabb rendezői haladnak a menetben. A lányok viszik az áldozati tálakat. Fuvolások, eiterások kísérik az áldozati állatokkal, az ünnepi kalácscsal, a szentolajággal vonulók csoportját. Az ifjak vállain a beszen- teléshez való vízzel telt hydriák, melyeket a Kephisosból mertek tele. A quadrigákon fürge fegyveres ifjak ugrálnak le s fel, s ezután jön a menet legimpozánsabb részlete, Athén igazi büszkesége, a lovasok hosszú sora. Lovason és lovon sehol egy azonos mozdulat, s még sincs kizárva, hogyha ezeket a lovakat végignézné a hortobágyi csikós, valami olyas megjegyzést tenne, mint a modem festményen festett juhokra tett a juhász, hogy itt mindenütt ugyanazt az állatot ábrázolta a művész. Annyira idealizált vonások uralkodnak itten is.
