Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1931

Gyengét kézenfogni, a lassút nógatni,

Nem értett itt nála soha senki jobban,

De többre buzdított, nagyobbra ösztönzött, Hogyha észrevette: itt egy szikra lobban.

Mikor ránk zúdult a borzalom viharja,

S a világ sarkai szörnyű tűzben égtek,

Jött egy-egy levél a lövészárokmélyböl:

A hősök számtani problémákat kértek.

Családra nem gondolt s mégsem volt egyedül . . . Az ö családja volt a legszebb, legnagyobb, Tartoztak beléje apró kicsi lelkek,

Tartoztak beléje messzire nőtt nagyok.

Hogyha jó szó kellett, szükség volt tanácsra,

Az ö nagy szívéhez, leikéhez hajoltak,

S járhattak a világ bármelyik vidékén,

Mégis csak, mégis az ö fiai voltak.

Szerette a szépet. A zene szépsége Elűzött leikéből minden borút, gondot.

Messze vidékeknek örök szép tájain Lelkesülő szemmel, óh, mennyit bolyongott!

Hogy kirándulásra vigye apró népét,

Öh, milyen szívesen, mily örömmel fáradt, Leikéből a jóság, szeretet és jókedv,

Az úton nagyböven mindenkire áradt.

Barátnak barát volt igaz értelemben,

Másoknak a terhét vállaira vette,

S míg maga a legjobb tudásával fáradt,

Cserébe sohasem kért semmit helyette.

Bár neki magának gondjai nem voltak,

A küzködövel ö mindig együtt érzett,

S hogyha valakit az élet földre sújtott,

Az ö nemes szíve vele együtt vérzett.

Bár ö maga volt a testesült józanság,

Lelke minden szépért, jóért lelkesedett,

8 tudott lelkesíteni örök ideálért,

Egy egész kört és a nagy ifjú sereget.

Eltávozott tőlünk, ám nemes alakja Szemünk előtt mindig fényben ragyogva áll. Embernek jó ember, férfinak férfi volt,

Tanárnak pedig a legigazibb tanár.

Remport Elek dr.