Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1926

Apró, kicsi fejfák szerte a világon,

Falánk tömegsírok földbesüppedt hantja,

Óh, hányszor elindul felétek a lelkünk Titeket gyászolva, önmagunk siratva:

Mert szörnyű a gyászunk, hiába volt minden. Csak a nagypéntekig jutott el a sorsunk,

Mi is sírba vagyunk halottként bezárva,

Kik valamikor az élet fényén voltunk.

A magyar égen még nincs húsvéti hajnal,

A feltámadásnak szent igéi késnek.

Sokszor megfenyeget rettentő örvénye A mindent elnyelő kétségbeesésnek.

De amig itt látjuk majd e márványtáblán A kegyelet zöldjét, az örökös babért,

Addig megállhatunk szilárdan a hitben :

Nem lehet, hogy annyi hiába onta vért.

Nem lehet, hogy annyi megsiratott hősünk Hiába mentetek mind-mind a halálba,

Nem lehet, hogy itten e szent falak között Ne égjen tovább a honszeretet lángja Apró utódok, kik majd ide belépnek, Meghatva gondolnak mindörökre rátok.

A ti nevetekből fogják megtanulni A pro pátriát a fasori diákok.

Megtanulja mind, mind, ahogy ti tudtátok Nem az iskolának, hanem az életnek.

S kegyes szívvel hordják drága emléktekre Áldott zöld babérját a hű kegyeletnek.

S hogyha majd felharsan újra a hívó szó, Hogy megtörjön végre a nagy magyar átok, Rátok emlékezve újra büszkén mennek Majd pro patria a fasori diákok.