Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1923

Gretzmacher Jenő koporsója mellett.

(1923. július 16.)

Kedves Gretzmacher Jenőnk, munkánk osztályosa, szívünk jóbarátja — mikor iskolánk s tanárkarunk nevében koporsód mellett búcsúszóra nyitom ki ajkaimat — mintha csak a világszépség oltárán, az athéni Akropolison egy derékban kettétört iónoszlop feküdnék előttem, mely töredékmivoltában is egész, mert összhangzatos és szép. A te derékban kettétört életed is szép, mert te meglátója, megvalósítója és végül megtalálója voltál a szépnek.

Megláttad a szépet a költészetben. Hányszor álltunk — bizalmas beszélgetés közben, mikor nemes lelked feltárult előttem — Goethe, vagy Arany János „vizének mélységéi mellett“ és lelkünk megtelt „bámuló gyönyörrel“. És mennyire megérezted a szépet a zenében. Magad mondtad, — és ezzel rokonhúrt pendítettél meg a lelkemben — hogy szived életgondot, mindent, mindent feledve, a zene édes hullámain ringatózik.

És megláttad a szépet — te vidám életbölcs — az életben is, amit velünk együtt magasról néztél, s még a szürkésbarna felfiŐs eget is humorod szivárványkapuján át szemlélgetted. Mintha most is hallanám jóízű, édes nevetésedet, mely úgy tört felfelé jó és gyermekded szíved mélyéből, mint ahogyan a pacsirta trillázó éneke emelkedik fel a kék egekbe.

És megláttad a szépet hivatásodban, melynek éppen az a lényege, hogy átérezted az irodalomban a szépet, s magaddal ragadva tanítványaidat, azokkal is átéreztetted. Nemcsak értelmeddel, hanem szíveddel voltál tanár': szeretted tárgyadat, az iskolát, tanítványaidat. Ezeknek érdemét lelked tizedes mérlegének arra a karjára helyezted, mely a súlyt tízszerezve, hibáit oda, mely tízszerte kisebbre mutatta. Megláttad a mélyebb bölcseséget a gyermeki élek naivságában is és gyönyörködtél azokban.

I.

1*