Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1923
16 gyülekezet országos tekintélyű vezére, úgy van most is a két egyháznak két méltó püsköke. Mit mondhatunk róluk, miben hasonlítanak egymáshoz? Azt, hogy mindkettőre büszkék vagyunk. Ravasz László később kezdte főpásztori működését, mégis jól ismeri már mindenki. Nemcsak protestánsok, hanem nem protestánsok is nagyra becsülik tehetségét és nagy tudományát. Nagy tudományában azonban testvéri részünk van, mert tudjuk, hogy ő egykori igazgatónknak, Böhm Károlynak, később kolozsvári egyetemi tanárnak volt tanítványa, ezért iskolánk történetében Böhm Károly életrajzához befejezésül nem alkalmazhattunk szebb és méltóbb szavakat, mint azt a feledhetetlen beszédet, melyet ő tartott Besztercebányán Böhm sírjánál 1913. szeptember 2^-án, a Böhm-emléktábla leleplezése napján. Másik püspökünk, Raffay Sándor, a háború utáni időkben egyházunk méltó képviselője gyanánt szerepelt itthon és külföldön. Működése olyan volt, mint a jégtörő hajóé, mert legyőzetésünkben és nyomorúságunkban ő volt az első, aki a fagyos elzárkózottságon és merev tartózkodáson áthatolva, megkereste és megtalálta a győztes és semleges protestánsoknak emberséges szívét, amiért hálával tiszteli őt minden magyar ember. E két, hasonlóságban találkozó férfiú után legyen szabad egy szerényebb ellentétet is felemlítenem, ami köztijnk, a két gimnázium igazgatója között fennáll. Ravasz Árpád barátom nagymértékű igazgatói teendőin felül rendelkezik annyi idővel, hogy a cserkészügy nemes irányításával a jövő nemzedéket készítse elő a haza nagy szolgálatára. Mi a múlttal foglalkozunk, hogy a múlt nemes példáival nyújtsunk buzdítást a jövő nemzedéknek. Már pedig hazánknak nagy szüksége van arra, hogy a jövő nemzedék a célért megbízhatóan küzdő és tettre kész legyen. Oly nemzedék kell, amelyre biztosan számíthat az ország a szent cél érdekében. Hogy mi ez a szent cél, azt világosan megmondta egy igaz magyar ember, egy katholikus férfiú, gróf Zrínyi Miklós a költő 1662-ben, az országgyűlést sérelmeik miatt elhagyó protestáns követeknek, midőn így szólt hozzájuk: „Én más valláson vagyok, de kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, a kegyelmeteken ejtett sérelem az én sérelmem. Volna bár százezer pápista mellett százezer lutheránus és százezer kálvinista vitéze a fejedelemnek, ők megmentenék együtt a hazát“. Ezt a hódoltságból felszabadító, valláskülönbség nélkül hazaszeretetben egyesülő rlemzedéket kell felnevelnie és edzenie minden magyar iskolának és ebből a nemes munkából iparkodnak kivenni részüket pesti egyházaink iskolái is Istenbe vetett hittel, egy jobb jövő reményében. Ezek voltak azok a gondolatok, amiket elő akartam adni, de még kétszer ennyi, amit az idő rövidsége miatt nem közölhettem. Amit elmodtam, ezt is mind elhallgathattam volna, nem volt éppen szükséges ezeket a dolgokat köztudomásra hozni. De Hajdúnánáson azon a szép verőfényes vasárnapi reggelen mintha valaki azt sugallta volna, hogy még ezeket se hallgassam el hittestvéreink előtt, mert a múltnak minden emléke kedves azoknak, akik meg tudják becsülni elődeinknek szép és nemes cselekedeteit. Budapest, 1922. december 29. Dr Hittrich Ödön
