Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1916
lü zánk jutottak, karácsonyig állandóan javulni látszott állapota. Ha beszélt vele az ember, a bizakodás, az élni vágyás nyilatkozott meg szavaiban. Az életnek szeretete nyilatkozott meg említettem művében is, melyet talán éppen vidám hangja miatt vesz az ember szívesen kezébe — most még szívesebben, mint annak idején, hiszen úgy is elég szomorúságot nyújt ma az élet! Őt még a pesszimizmus iskolapéldájának, Ibsennek művei sem hangolják le. — «En bölcs, öreg mesterem, de rossz tanítványod vagyok én neked. De sokszor is szomor- kodol miattam s rázod bosszúsan ősz fejedet . ..; annyiszor prédikálga- tod, hogy komor s fájó az élet, hogy a világ kin s én zavart fejjel, tétován tekintek szürke szemedbe (nem tudom, milyen volt valóságban, de ón csak szürkének tudom látni). «Igaz, igaz», rebegem, «gonosz az élet, szánnivaló az ember, hiábavaló minden küzdelme.» Es te elhagysz, leteszem a könyvet, kettőt végigsimítok homlokomon, keservesen sóhajtok ; aztán körülnézek, csodálkozva, balra, jobbra s máris mintha mosolyognék. S kirohanok én is a napsugárba, a te engedetlen, rakoncátlan tanítványod, s nevetem a te bölcseséged, a te igaz, de boldogtalan bölcseségedet.» S neki, ki így örült az életnek, kellene fiatalon az életet elhagynia, az életet, melyet még csak ezután kívánt igazán élvezni? Az új év nem javulást, hanem hanyatlást hozott állapotában, de ő küzdött a halál gondolata ellen, s ha ez fel is lépett néha-néha, gyorsan elkergette magától az ijesztő rémet. Utolsó napjaiban történt egyszer, hogy szerető bátyja megnyugtatásul egyetemi magántanári képesítéséről beszélt neki, mire ő — bár állapota mór reménytelen volt — annak adott kifejezést, hogy május végére csak kikerül betegszobájából. Ugyanaznap ápolónője előtt újra a halál gondolata izgatta s körülbelül ezt mondta : «Óh, hiszen nem lehet rossz néven venni az embernek, ha nem akar meghalni!» Nem akart meghalni, de a súlyoskor erősebb volt nála s hat hónapi legsúlyosabb szenvedés után 1917 május 4.-én délután 3 órakor meghozta a halál számára a megváltást. Utolsó percéig öntudatnál volt s még mikor hallotta, hogy bátyja oívcst hivat, így szólt : «Már késő!» — S igaza volt, kiszenvedett . . . Megdöbbenés és fájdalom töltött el mindenkit, aki őt igazán ismerte. Külső jele lesz intézetünk életében emlékének az a gazdag alapítvány, melyet családja tett nevére és az a nagy lelkesedéssel, önként gyűjtött összeg, melyből hálás tanítványai adtak alapítványt emlékének megörökítésére. De igaz emléke a lelkekben fog élni s ha ingadozunk néha pályánkon, az ő határozott, céltudatos működése fog példaképpen szemünk előtt lebegni. Igaz nevelője volt a tanulóifjúságnak, büszkesége marad mindig iskolánknak. Legyen emléke áldott! Dr. Bőhm Dezső.
