Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1912

55

Zajlik a zajtul a lég, s rajzik utánuk a méh.

Összeszedő a bolyongó rajt Bacchus s faodúba Zárta. Jutalmul benn mézre talált hamai'án.

Bár szatirok s tar-apó csak alig juthattak izéhez.

Lépes mézt kutatott mind a ligetbe legott.

Egy odvas szilben hallá zümmögni a méhrajt

S ott — az öreg — mézt is lát, de titokra veszi.

Már ott ült lomhán — nyergeshátán — szamarának,

Ám, őt loppal a szil odva felé tereié.

Hogy melléje farait, — lombos nagy galyba fogózva Odvának mézét szörnyű mohón kérésé.

Most miliónyi darázs raj zott ki reá, s feje búbján Szúrta be fúlánkját és pisze orra hegyén.

Puff. . . lezuhan; még rá a szamár megrugja a térdén:

Hajh, ordít az öreg és segedelmet üvölt.

Mind odaront a szatir, s kacagák az apó duda-képét,

Míg fájós térddel köztük odább bicegett.

Jót kacagott Bacchus, s utasítja sarat kenegessen Bá. Hát úgy teszen ez s bémaszatolja magát.

Hát Bacchus ma ezért kap mézt; s még friss fonatossán Hószinü mézet adunk : felfedezője hisz’ ő.

Mézet mért kínál az anyó ma; világos, azért mert Lombos botja után bomlik az asszonyi nép.

S mért hogy anyó teszi ezt — kérded — : borosabb ez a kor, s a Fürtökkel terhelt tőke-nedűt szereti.

Mért repkény koszorút hord?.. Bacchus fája a repkény;

S mért ép ezt szereti, rögtön előadom én.

Mostoha anyja kutat Nyssán a kicsinyre, s a nimfák Bölcsőjét — mondják — lombjaival takarák.

Hátravagyon kitalálni: miért kapják libegő új Tógájuk’ fiaink, — Bacchus e szép napodon.

Úgy látszik, folyton gyermek vagy, s ifjú maradsz te Yagy hogy e két kor közt, áll örököst a tiéd.

Tán atya vagy, s az atyák szent zálogjuk: fiszülöttik’

Bizzák rád e napon, s égi kegyed’ keresik.

S mert te Szabad vagy, azért kezdik napodon szabadabban Lengő tógájuk’ s életük is szabadabb . . .

Yagy míg buzgóbban müvelék ősföldjük’ elődink,

S atyjának földjén túrt a szenátor odább,

S konzulaik törvényt láttak kampós eke mellől,

És kérges tenyeret még sose illete gáncs,

És a tanyák népét Bómába csalá be a játék