Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1912

28

kor stb.), úgy volt ez a római közbeszédben is. Ahogy ezt Ovidius Naptárában is elégszer olvashatjuk.

A vallás nagy ünnepei (dies festi) a főisteneknek voltak szentelve, kiket véres vagy égő áldozattal, esetleg áldozati lakomákkal, ünnepi játékokkal, de föltétlenül törvénykezési és munkaszünettel ünnepeltek. Vagy határozott napra voltak megállapítva s így a naptár ugyanazon egy napján évenként ismétlődtek (feriae stativae), vagy ismétlődtek ugyan évenként, de nem ugyanazon a napon, hanem a papi testület, esetleg a hivatalos világi hatóság hirdette ki napjukat (feriae coneaptivae, pl. a vetésünnep Ovid. F. I. 657); vagy végre egészen különös alkalmakkal vigy rendelték el (feriae imperativae) magát az ünnepet, minők a nagy diadalok, bó'termés hálaünnepei (gratulatio), csodáknak vélt természeti tünemények (földrengés, üstökös, aszály stb.) esetén tartott köz-esdeklések (supplicatio), vezeklések (piacula); fogadalmi templomok és emlékek felavatása (dedicatio). Mindezek a legfényesebb szertartások (körmenet = processio, alkalmi ének = carmen sollenne, külön könyörgés = obsecratio, síp és harsona zengés = eoncentus, véres áldozat = victima) közt és legtöbb- nyire áldozati lakomával (lectisternium) folytak le, a papság és az összes hatóságok jelenlétében.

E fó'ünnepek közé ékelődtek az emberi élet egy-egy különleges szakaszát bevezető szertartásos napok (férfitóga felvétel, Fast. III. katonai eskütétel stb.); az emberi munka folyamatának (aratás, szüret) és e munka eszközeinek megáldásával kapcsolatos másodrangú (dies profesti) ünnepségek ; végre a félünnepek (dies intercisi), melyeken a napi munka, s a törvénykezés (fás fari praetorem : do, dico, addico) nem szünetelt (újév napja Fast. I.), de a papság az istenek és emberek közösségének jeléül, állandó szertartással (engesztelő ünnep Fast. II.) megtartotta.

A természetes fejlődés törvénye szerint az őskeresztény egyház, mihelyt csodás erejével diadalmasan került ki az üldözések szörnyű századaiból, s Nagy Konstantin az «igaz istentől ihletve» államvallássá emelte, az akkor leghatalmasabb kultusznak, a rómainak ünnepeit változtatta át az új eszméknek, a nagy titkoknak és szent céloknak megdicsőítésére. Világos tehát, hogy a XIX. százados római katolikus egyház ünnepeinek halavány hátterét ott találjuk a római kultuszban, melyből nem a jelentésüket, hanem szertartásaik fényét és módját átvehették.

Ovidius a Naptárban — hiszen az első könyvet kivéve, melyet bizonyosan többszörösen átjavított, a II—VI. könyvet úgy kellett hagynia, ahogyan a nagyra és egészre tervezett munka első adatgyűjtése, első «összeöltése» kívánta és engedte — főkép a dies inter-