Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1912

23

másként kataszterizmoi, — akár ő írta, akár másé a hatalmas mű, mindegy, — százféle apró libellusban jelent meg újra. Augustus- nak híres könyvtárosa, Caius Julius Hyginus, — akihez Ovidiust belső barátság fűzte, — hogy némileg korlátozza a görögből fordított vagy átdolgozott magyarázatokat (aitia = ok) az étiologiákat, magakészített. hivatalosan is hitelesített libellusokat, melyek a sokféle csillagkép és istenmagyarázatokba is egységet iparkodtak önteni. Mélyebb hatással voltak Ovidiusra is, vagy legalább is olyannal, aminővel a részben görög forrásokból dolgozó Verriusnak műve lehetett.

Pártfogójának és busásan jutalmazó szolgálatadójának Yerrius más emléket is állított. Mikor Kr. u. 4-ben szülővárosába, Prasnestébe vonult nyugalomba, ősi kisbirtokán, melyet Augustus hálás kegye megháromszorozott, Apollónak tiszteletére, de Augustus nevére, gyönyörű félkörös márványcsarnokot emeltetett. A belső faltáblákra (tabulae Praenestinae) a 365 napos esztendő napjainak megállapított jelét, rangját, a rájuk eső ünnep szertartásrendjét vésette fel, mintegy kővé vált visszhangjául hálás szívének, mely a messzeségből is, nagy pártfogója hasonló alkotásának felelgessen. A kies vidékre, az árnyas hűvös (fri- gidum) Praanestébe nyaralni járó, vagy ki-kiránduló római közönségnek okulását is, gyönyörködtetését is szolgálta ez a messze híres művészi építmény, mely az Ovidius Naptárának (a Fastorum libri YI-nak) ismeretére, mai töredékeiben is legtöbb adattal szolgál a régiség- búvárnak.

Az ő Naptárának keletkezése annyira összeesik ezeknek a hivatalos megállapításoknak az idejével, hogy lehetetlen nem látni a forrást, melyből a költő először ihletét, aztán adatainak java részét merítette.

A prasn estéi naptárcsarnok épülése s a Verrius nagy művének új meg új kivonatai érlelhették meg elhatározását, hogy amit a márványfalak fognak hirdetni aranyos jelzéseikkel, amit a rengeteg volumenek foglalnak magukban Róma egyházi s vele összeforrott állami életéről, azt «könnyed Múzsája nyelvén» ő is megszólaltassa. A Lucius Cin- cius Alimentus (Kr. e. II. sz.) Fasti-ját, Livius, Ennius, főkép az első vérbeli alexandrinistának, P. Terentius Varrónak próbálkozásait nagyon jól ismerhette, s így — költői egyéniségének megfelelően — hamar megtalálta a politikai és tanító céljához legjobban illő tárgyat és alakot.

*

Képzeletét mindenekelőtt a mithikus regék és őshagyományok ragadták meg, melyek egészen emberi okoktól mozgatott cselekvényük- kel, s itt-ott frivolságukkal pompásan illettek az Átváltozások könnyű