Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1912
19 álmodott. így keseregnek a 14—16-ban «könnyeivel írt» levelei. Egyetlen bizodalma még Sextus Pompeius. Hozzá intézi az Epi- stolák utolsó igazi levelét. Az ő közbenjárása sem használt semmit; talán alkalom sem nyílott reá. A neki szóló levél után elkeseredett védekezéssel iparkodik letorkolni ismeretlen, vagy csak képzelt ellenfelét (Ep. ex P. IV. 16.), aki valaha Augustusnál beárulta, most meg költői dicsőségét akarja letagadni. Yele vesződött az Ibisben is (Kr. u. 13), hétszer elátkozva — egyébként örök titok leplével burkolt személyét. A Sextus Pompeiushoz írt leveléből — hiszen Ovidius a számkivetésben mindig kétegy forrásból, a maga fájdalmas érzéseiből és szomorú emlékeiből merít — úgyszólván minden levelére következtethetünk, ha mint Bús dalai, magyaros alakban szólal is itt meg. ¥ Ha még van, ki néha rám is gondol kérdve, Hát kitiltott Názónk vájjon mit csinálhat? Tudja meg: éltemért a cézár-családnak Adózom, de . . . Szeksztusz tarta meg épségbe’. 5 Isten után csakis őt áldom én érte. Keserves éltemnek nincs egyetlen napja, Melyik az ő áldott kezét nem érezte ; Jótettinek száma. . . mint a buja kertbe’ Himbáló bokrokon a bíbor púnalma. ío Vagy Líbia mennyi aranykalászt renget, Hány a Tmolusz-oldal mosolygó gerezdje Hány olajbogyó a szikioni hegybe’ Mennyi mézet Hübla méhei eresztnek. Hiszem-vallom mindezt, rá is esküdhetném . . . is Szabad polgárok ti, jól feljegyezzétek; Rákényszerülnöm itt, nem kellnek törvények, Mind, amit hallotok, magam beszélem én! ¥ Ahogy Sziciliát, s azt a szép országot, Hol Fülöp uralgott hajdan, vagy palotád’, so Melyet az Augustus-fórum folytat odább, Vagy a Kampán síkon gyönyörű jószágod’, Mit örökül kaptál, vagy magad szerzettéi, Tudom — engem — Szeksztusz mindig úgy szerettél. 2*
