Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1910

nyos élet néhány kiváló szellemét számlálta sorában. Berecz Antal, Elischer József, Fró'hlich Eóbert, Scholtz Ágost, Szénássy Sándor, Torkos László neve szapora egymásutánban tűnt fel a szakfolyóiratok köteteiben és önálló műveken. Nem csekély részük van abban az áldásos munkában, mely a pár évvel előbb letűnt német-világ húsz. éves dermedtségéből új életre kelt magyar tudományosságot erőhöz, önállósághoz segítette. A közös eszmények olyan példás szellemet teremtettek a testületben, mely nemcsak az együttműködésre nyomta rá jótékony bélyegét, hanem a főváros egyik legjobb nevű iskolájává avatta az intézetet.

Ennek a munkának volt 1903-ban történt nyugalomba vonulásáig, tehát harminc esztendőn át, hű osztályosa Svoboda István is. Szerencsés szervezete a nyugalom éveinek hosszú sorát jósoltatta. Annál megdöbbentőbben hatott a gyászhír, mely hirtelen halálát jelentette. Szomorú elmúlása még mélyebbé tette a részvétet, igazabbá a kegyeletet, mely tanítványai és kartársai szívében őrzi emlékezetét.

Böhm Károly neve, intézetünk eddigi történetének egyik legszentebb öröksége marad. Eendkívüli munkabírása, hatalmas ismeretköre, az iskolán kívül is tevékeny alkotóereje hamar meggyőzték kartársait, hogy az intézet modernné válásának, a jövőnek embere, aki be fogja váltani a hozzá, elöljárói részéről is mind szemmellát- hatóbban fűződő reményeket. Alig tíz éves tanári működése után így lett (1883) egyhangú ajánlással, közbizalommal a testület igazgatójává. Aránylag fiatalon kapott hatalmát mindig, minden viszonyok között az intézet s ebben a testület igaz érdekében gyümölcsöztette. Mindenütt ott találjuk, hol egyetemes egyházunk tanítás ügye kíván tervezőt, szószólót, az alkotott törvények szellemének megfelelő bölcs magyarázót. Tizenhárom évi direktorsága alatt valóban szívéhez, leikéhez, forrasztotta azokat, kik vele a kötelességteljesítésben, a legmagasabb, emberi ideálokért való önzetlen hevülésben, a testületbe tartozás révén egyesültek. Ezt a szoros barátságot a kolozsvári egyetem filozófiai tanszékére (1896) történt kinevezése sem lazította meg. Onnan is- meleg érdeklődéssel szemlélte kedves intézetének rohamos fejlődését, melyhez ifjú- és fórfikorának szüntelen tevékenysége kötötte s melynek modernné válásában legfőbb része volt.

Szellemi haladásának, filozófiai munkásságának történetét illetékesebb helyen fogják méltatni. Bizonyos, hogy intézetünkben kezdte bontogatni szárnyait, hogy minden nagy eszméjét már innen hirdette, hogy itt gyűjtötte a borostyánt koszorújához, mit a filozófia története osztatlan elismeréssel font homlokára. Pusztán elvei és tehetségétől támogatva lépett a nyilvánosság elé, teljesen a belső értéke emelte mind feljebb azokba a tiszta világokba, melyek csak a választottak