Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1907
6 a vallási, inkább a szabadelvű politikai eszmék elnyomására. Ha a cenziira nem elég, nem riadnak vissza a börtöntől, sőt a vérpadtól sem. A lefejezett Martinovics, Hajnóczy és társaik, az éveken át fogságban szenvedő Wesselényi, Kossuth, az elnyomott szabad szó mártírjai. így lett az egyház találmánya kedves eszköze az elavult intézményeken alapuló hatalomnak. Egyház, állam, kiváltságos rendek, félve az újításoktól, mind ragaszkodtak a cenzúrához s természetes, hogy rendi országgyűléseink is századokon át elhanyagolják a sajtó szabadságát. Pedig bizonyos, hogy alig volt törvénytelen intézmény, mely a szellem munkásai előtt gyűlöletesebb lett volna, mint épen a cenzúra. De hiába írják, már a felvilágosodás idejében, hogy «aki a gondolkodásban való szabadságot akarja az emberben megfojtani, nincsen annál e világon nagyobb tyrannus». Hiába írnak fel egyes megyék, igaz, csak kevés (Gömör, Bihar), hogy «a cenzúra gyakorlása barbárokká fog tenni bennünket», «mit ér az ész, ha avval élni nem szabad». Hiába! A kormány félti a hatalmát, melyet a sajtó, a könyvek hirdette eszmék megdönthetnének. Érzi, amit az angol sajtószabadság hatalmas védője, Milton (1644) mondott: «A könyvek nem holt tárgyak, életerősek, mint ama mesebeli sárkányfogak és imitt-amott elvetve felfegyverzett férfiak képében támadhatnak fel.» Nem a sajtó elfajulásától, visszaéléseitől félt a kormány, hanem az őszinte szókimondástól, a bírálattól, a nyílt ellenőrzéstől. Természetes. hiába hangoztatta az a tisztán látó Hajnóczy ma is igaz szavait : «A sajtó is egyszerű eszköz, mellyel lehet bűnt elkövetni, de azért nem kell számára külön jog. Az ilyen bűn is saját természeténél fogva esik büntetés alá: azért, mert bűn s nem azért, mert sajtó útján követték el.» Hiába mondta a 32—36. országgyűlés is, hogy a sajtó visszaéléseit a bíró megbüntetheti, de a cenzúra visszaélései ellen nincs jogvédelem. Kellett a hatalomnak a cenzúra; nem azért, amivel atyáskodó szerepükben igazolni akarták, hogy «a gyámoltalanok szívét és fejét minden mérges lehellet ellen biztosítsák», hanem csak hatalmuk érdekében. Végre, midőn már a költészet, az irodalom felrázta a tes- pedő magyart s felnyitotta szemeit, hogy lássa elmaradását s a haladás útját; midőn már a harmincas évek országgyűlései is kezdik a sajtó elnyomatását sérelemnek érezni, akkor — a
