Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1906

I

BESZÉD A THÖKÖLY—RÁKÓCZI ÜNNEPEN.

1906. OKTÓBER 30-ÁN.

Ezeken a nagy napokon mintha csak újra lejátszódnék előttünk a kurucvilág nagy nemzeti tragédiája, melynek egyes felvonásai: Wesselényi összeesküvése, a gályarabok, a bújdosók, Thököly felkelése, a török kiűzése az országból, Kollonics,

II. Bákóczi Ferenc. Az a negyvenegy esztendő, mely alatt ez a tragédia lefolyt, történetünk leggyászosabb, de egyúttal legdicsőségesebb korszaka. Ekkor nemzetünk nem csupán vallás- szabadságáért és alkotmányáért, hanem egyúttal fennmaradásáért folytatott igazi élet-halál harcot.

A XVII. század közepe után megnehezült az idők viharos járása fölöttünk, mert a mi rovásunkra igen megváltozott az erők aránya nemzetünk és a bécsi hatalom között. A westfáli béke korlátlan úrrá tette a Habsburg-házat Ausztriában, úgyhogy ez ott a protestantizmust teljesen megtörhette. A magyar nem támaszkodhatott tehát többé az osztrák protestánsokra, Bocskai és Bethlen hű szövetségeseire. A magyar protestantizmus is elgyengült és így kisebbséggé olvadt épen az a párt, mely az eddigi szabadságharcok főtényezője volt.

Erdély a szerencsétlen lengyelországi kaland után annyira elgyengült, hogy nem lehetett többé a magyar szabadság meg- mentője, s mikor Wesselényi társai és a bújdosók Erdélytől vártak segítséget, bizony csak «törékeny nádszálra támaszkodtak». Bocskai és Bethlen egykori támogatója, a török is nagyon lehanyatlott, s épen a tizenhatéves háborúban való összeomlása miatt kellett Tököly szabadságharcának tragikus véget érnie.

XIV. Lajosnak és a brandenburgi nagy választófejedelem1*