Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1905

A pusztulásnak üszkeit kioltva A gyászidőknek véghatárt szabott . . . S virág borult a halni indult lombra, Sudárba hajtván a kicsiny magot.

Hozzá ... Az ősök megszentelt nyomába, Ki bűn vezérlé ím az unokát,

Megóva harcba’, béke napján áldva,

Hogy fényben, árnyban törhessen tovább. Hitben, reményben sziklaként szilárdan Folytassa művük’ híven, zajtalan . . .

S építsen oltárt: Istennek, Hazának, Beája hordva mind, mi kincse van.

Az oltár készen ... Mindenik kövérül Aranyba vésve drága név ragyog;

Kik áldozatba legnemesebb részül, Együttes munkán lettek itt nagyok.

Kigyult a szent tűz. Égbe törve lángja Távol határunk’ fényben fürdeti. .. Ahol megrezdül tündöklő sugára: Megnyílnak Ég s Föld titkos rejteki.

S eljárnak hozzá késő nemzedékek . . . Hevétől szívük fényes lángra gyűl, Tüzén a rögtől megtisztul a lélek S ég honszerelmük olthatatlanul.

Hevülni, tenni, élni s meg is halni Azért mi Szép, Jó és Nemes lehet Áldott sugárin együtt áradoz ki Eggyé forrasztva ifjú lelkűket.

Eggyé forradva testvér szeretettel Munkálnak együtt szent Hazánk javán; Mit itt tanultak, el sohsem feledve . . . Hirdetvén mind, mi tiszta tudomány. Építsék egyre, mit az ősök kezdtek, Erő s tudásban múlják bár felül . . . Áldozni-készség s csüggedetlen Tettbe Csak Okét tudják biztos mesterül.