Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1904
15 Bégét tehát óvatosság előzte meg s túlzásának beismerése s mértéktartás követte. (Váczy.) Az 1810 körüli merészebb nézeteit s erős meggyőződés keltette, lelkesült hangon kifejezett nézeteit mutatják akkori levelei s a nyelvújításra vonatkozó értekezései is : Dayka és Báróczy élete, a Beregszászy s Sipos munkájának bírálata s főleg az Orthologus és neologus c. értekezése s részben már előbb a Sylvester kiadás, a Yitkovicshoz írt episztola s a Tövisek és Virágok. íme ez elvek, néhány pontba foglalva össze, lehetőleg Kazinczy saját szavaival: «A nyelv féltett kincse a nemzetnek, a hazaszeretetnek legszorosabb kapcsa; mindeneknek szeretni kell azt, de okos legyen ez a szeretet. Nem beszélhetünk mindig úgy, mint atyáink, haladnunk kell s ebben csak a nyugotot követhetjük. Sok rontani, tisztítani való van a nyelvben: rontsunk tehát, hogy aztán építhessünk ! Nem kell ettől remegni; a mult s a szomszéd népek is arra tanítanak, hogy merni kell, merni azt, ami a nyelvnek nyereségére lesz. De nem szabad mindenkinek belekontárkodni a nyelvfejlesztésbe, a szépíróké a nyelvművelés joga. Az író parancsol. nem a grammatika, nem a szokás s az igazi, a művészi ízlésű író ösztönszerűleg megérzi az újítás határát. Az ízlés a fő, vagyis a szépírónak az a törvénye, hogy írása szép legyen. Mert nem az a kérdés, szóltak-e már így, hanem az, lehet-e így szólam, engedi-e a hely. nyer-e azáltal a beszéd erőt és szépséget. Az igaz újító még a vétket is szépség gyanánt véteti. A mi nyelvünknek is meg kell adni az idegen népek irodalmának szépségeit. Amint szabad volt venni a latintól, ép úgy szabad az új nemzetek irodalmának mezején is szedni tilalmas virágokat, ha szépek; hisz a régi s az új népek literaturája egyszersmind a magyaroké is s bizony nem baj az, ha úgy szólunk, hogy beszédünkből kiérzik, kiknek a társaságában éltünk. Ezért lehet a periódus tagjait idegen példányok után szőni, lehet idegen szólásokat magyar szólásokká változtatni, lehet a rút szót szebbé tenni, vagy új szót csinálni, ami szintén jobb, mint enélkül ellenni. Csak így érhetjük el azt, hogy az író sok jó közül választhassa a legjobbikát s ne legyen kénytelen beérni egy kifejezéssel. Nem a debreceni nemzetes uraknak ír, hanem azoknak (s épen azért másképen), akik németül és franciául is tudnak, így valósul meg a nyelv ideálja s lesz a nyelv hív, kész és tetsző magyarázója annak, amit a lélek gondol és érez.»
