Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1896

51

világnak nevezünk nem egyéb, mint a bennünk istentől előidézett érzéki eszmék tárgyilagositása.

Fichte szerint ez a merő látszat úgy keletkezik, hogy mi — érezvén tulajdon Én-ünk korlátozott voltát, — e korlátok összeségét a nem én-nek, azaz a világnak tartjuk. Más szóval gondolatunk s a között a létező között, melyre vonatkozik — valóságos különbség nincsen, tehát azonosak. Ez teszi az emberi gondolkodást föltéti enné, mely erejénél fogva úgy a gondolkodásnak, mint a létezésnek rendszerét minden külső föltétel nélkül képes önmagából, önmaga megteremteni. Ez a Fichte-féle sokat hirdetett eszményi - ség. Alapja természetesen nem az «érzéki én», az egyén, hanem az a minden emberben egyforma valami, mely önmagában keletkező törekvéssel iparkodik magát kifelé megvalósítani. Ez a föl- tétlen én — mivel az emberiség végtelen — maga is határtalan. Megvalósulása egyszerűen végessé válás, azaz korlátozódás; ennek megszámlálhatatlan lehetősége a «világ». Minden létező tehát csak annyiban van meg tettleg, a mennyiben a föltétien én-ben már eleve megjelenkezik. Az én-en kívül semmi sincs. (Grundlegung d. ges. Wissenschaftslehre.)

Ám e «föltétien én» nem önmagától való. Kívüle kell lennie a valakinek vagy valaminek; az alkotó oknak ... a végső okok legvégsőjének. Ez azonban csak korlátozott megvalósulásában lévén meg az én-ben, általunk véges, érzéki én-ek által meg nem ismerhető. S így Fichte is oda került pihenni, a honnan pedig lehetőleg messze kívánt távozni: a hit oltárához.

Schelling a természetet a maga valóságában meghagyva, nem egy feltétlen én-bői indul ki, hanem az én-nek és a nem én-nek, azaz a valóságnak és gondolatbelinek, a léleknek és természetnek azonosságából, melyben az ellentétek mintegy semlegessé lesznek, a mely tehát mint azok különbségnélkülisége mutatkozik. Ezt a feltétlen különbségnélküliséget mi közvetlenül értelmi szemlélődésünkben fogjuk föl. Állandó törekvése, hogy magát valami valóságos alakban tettleg létezővé tegye. Ez a létezés pedig kétféle: valódi s ez a természet világa, és eszményi, azaz gondolatbeli s ez a lélek világa. Ezek tehát csak alakjuk szerint különböznek egymástól, valójukban azonosak. Más szóval a természet — lélek s a lélek . .. természet. (Philos. der Natur 73. 1.) A természetben csak az egyes megjelenkezés alakokat ismerjük meg különös dolognak. Ez véges,. .. csak jelképe a bele rejtőzött föltétlennek. A gondolko4*