Evangélikus gimnázium, Budapest, 1888

95 A fájdalmas bajt s nyomait sem hagyja, ha elmúlt. Bárha dicsérni való a férfi, kiben kora teljén Higgadt elmévé fejlődik e könnyű vidorság,

A ki a jó s bal sorsba’ buzogva serényen igyekszik,

Mert a jót állítja elő s pótolja a tett kárt.»

íoo Rá a türelmetlen házasszonya nyájasan így szólt: «Mondják, mit láttak! mert ez, mit tudni kívánnék.»

«En bizony» — így szólott nyomatékosan a patikárus — «Nem fogok a látottak után egykönnyen örülni.

S a százféle nyomort, vájjon ki beszélheti mind el! los Láttuk a port már messzéről, hogy még le se tértünk A rétekre; hegyet-halmot meglepve csapatjuk Már tova járt, be se láttuk s csak keveset vehetőnk föl. Ámde, mely átszeli a völgyet, hogy elértük az útat, Vándorlók s szekerek közt nagy vala még a tolongás, no Még a szegények közzül elég haladott el előttünk, Egyenként láttuk, milyen keserű a futás és A sietőn mentett életnek az érzete mily jó.

Oly szomorú volt látni, a sok mindennemű holmit,

Már a mit egy rendes házban föllelhet az ember, ns S a mit a gondos gazda szabott helyeken raka szélyel, Hogy kézügybe’ legyen, mert kell s hasznos valamennyi, Most ezt itt mind látni kocsik- s kordákra rakottan, Átabotába, a mint megmenthették hevenyében.

A szekrény tetején gyapjú takaró s szita fekszik, i2o A teknőben az ágy hever, a lepedő meg a tükrön.

Oh s a veszély — mint azt láttuk húsz éve magunk is A tűzvészkor — egész’ bódulttá tészi az embert,

Úgy hogy a semmis után kap s otthon hagyja a drágát. Balga vigyázattal hitvány rósz dolgokat itt is i25 Úgy vontattak odább, terhelve csak a lovat, ökröt:

Vén deszkát s hordókat, a lúdólat s a kalitkát, így lihegett asszony s gyerek is, hurczolva bátyúkat, Puttont és kosarat, tele tömve mihaszna kafaczczal,

Mert a legalja vagyont is alig hagyhatja az ember, iso S a poros úton odább így méné tolongva csapatjuk,

Rend nélkül s zagyván. Gyengébb jószággal, az egyik