Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1870
4 sämmtliche Werke, übersetzt von Hieronymus Müller, mit Einleitungen begleitet von Karl Steinliart, 8 Bde, Leipzig 1850—66), másikát pedig Susemihl greifswaldi tanár szerkesztő össze (Franz Susemihl, die genetische Entwickelung der platonischen Philosophie, einleitend dargestellt, 2 Theile, Leipzig 1855—60.), inkább Herman, mint Schleiermacher irányának követését mutatják, mint azt a két szerző maga is bevallá. S bizonyára senki sem ismerheti félre azon Plafonért lángoló nemes lelkesedést, mely Steinhart szónoki irályú bevezetéseit oly jóltevöen áthatja, s még kevésbé vonhatná bárki kétségbe azon nagy pontosságot és bámulandó szorgalmat, melylyel Susemihl az egyes párbeszédek feletti értekezéseit átdolgozta : s még is — legalább részemről, — az eredményt tekintve Schleiermacher szerény munkáját e müveknek eleibe teszem, mert nagy kétség támadt bennem az iránt, váljon ez utóbbi müvek Platón helyes és hü megértését nem gátolták-e inkább, mintsem elösegiték. S ezen kételyre méltó álapot ad azon körülmény, mely szerint Steinhart és Susemihl munkáit olvasva és nézeteiknek teljes hitelt adva, önkénytelenül is azon meggyőződésre kell jutnunk, mintha Platon eszméi és gondolatmenetének kifejtése körül oly pontos és alapos ismerettel bírnánk, mely felülmúlja még azt is, melylyel egy oly bölcsész gondolatait követhetjük, kivel egy korban élünk, kiről biztosan és részletesen tudjuk, hogy minden egyes munkáját mily időben s mily körülmények közt írá és téré közzé. Pedig az alapos ismeret ezen éreztetése, vagyis inkább csak színlelése még oly dolgokban is, melyeket valóban Platón felöl legkevesebb biztossággal tudhatni : méltán alapos kételyt ébreszthet az említett két műben a szerzők által felhozott oly állítások és nézetek felett is, melyekről fel lehetne tenni, hogy biztos kut- forrásokból meritvék s melyek csakugyan bebizonyítottak és igazak. Kételyem említett okához hozzájárul még azon körülmény is, hogy piig Schleiermacher bevezetése és fejtegetéseiben szorosan csak azon eszmék korlátái között marad, melyekre Platón müveinek olvastak or okvetlen fel kell eszmélnünk s melyeket Platon saját szavai tartalmaznak : addig Steinhart, — csak hogy semmi se legyen müvében hallgatással mellőzve, — oly gondolatokat is felvesz tárgyalása alapjául, melyek Platon olvasása közben talán egynémely müveit olvasónak eszébe jöhetnek, de közvetlen a szövegben távolról sem tartalmaztatnak. Pedig az ilynemű eljárás által, mely szerint minden mellékes — bár tudni méltó — dolgokra is kiteljed figyelmünk : könnyen szem elől téveszthetjük azt, mi leglényegesebb, t. i. az egész miinek magának egységes felfogását és megértését. A szerző ily eljárás által aztán rendesen azon helyzetbe jut, hogy midőn végre egy-egy platoni mü egységes benyomását és annak resuméjét veszi tárgyalás alá, oly bonyolult és zavaros fogalmakat közöl, melyek a helyett, hogy az illető mü teljes megértését eszközlenék, ismét uj és uj kételyekre vezetnek. S nagyrészt innen magyarázható ki azon sajnos tünemény, mely az utolsó években a platoni irodalom terén általánosan tapasztalható, mely szerint az e téren működő tudósok a platoni müvek legnagyobb részének eredetiségét és Platontóli származását kétségbe vonják, mint ezt fökép Schaarschmidt, bonni tanár „Die Sammlung der platonischen Schriften etc. Bonn 1866.“ czimü müvében tévé. O ugyanis azon 36 platoni mü közül, melyek Thrasyllos gyűjteményében fel vannak sorolva, csak nyolezat ismer el platoni eredetűnek, nemcsak azon kisebb, kevésbé fontos párbeszédeket vetvén el, melyek iránt már mások is gyakran és joggal támasztottak kételyeket az iránt, hogy Platon által írattak, de határozottan tagadva még néhány fontosabb mü, mint „Menő“, „Euthydemos“, sőt az oly nagy fontosságú „Parmenides“, „Kratylos“, „Sophistes“, „Politikos“, „Philebos“ párbeszédek platoni voltát és eredetét is. Pedig a platoni dialógusok ezen nagy számának kiküszöbölését én részemről már csak azért sem tarthatom helyesnek, mert azok, kik ezt teszik s nevezetesen Schaarschmidt kirekesztését rendszerint az által indokolja, hogy kimutatni törekszik — bár e negativ eljárása semmit sem bizonyít —- miszerint az illető párbeszédek platoni voltának bebizonyítására semmi közvetlen és egyenes hitelesités nem áll rendelkezésünkre ; indokolásának positiv oldalát pedig rendesen az szokta képezni, miszerint azt állítja, hogy az illető általa elvetett párbeszéd nem méltó Plafonhoz. Ezen utóbbi állítását aztán bebizonyítandó, rendszerint az illető párbeszédnek rövid tartalmát adja, úgy pedig hogy a dialógust lehető apró részekre szaggatja szét, melyek közé saját gáncsoló és kicsinylö megjegyzéseit szövi közbe. Az ily előadásmód eredménye aztán természetesen nem lehet más, mint hogy Platon gondolatainak összefüggése, a közbeszőtt megjegyzések által megszaggatva, könnyen ki nem vehető s Plafonhoz valóban méltatlannak látszik. En Schaarschmidt ezen túlhajtott eljárását sem igazoltnak, sem elfogadha
