Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1870
11 szemünk elé, — a kérdés alatti tárgyra következő alkalmazást nyer (a 49. fejezettől egészen az 55-ig) : Sokrates ezen visszahúzódott tanulmányozásai közben — mint beszédét folytatja — arra a meggyőződésre jött, hogy az életben tapasztalható folytonos változással szemben csak az eszmék (az ideák), azaz az általános fogalmak, maradnak változatlanul s képezik e szerint a dolgok valódi lényegét, a valót. Minden, a mit a tapasztalás szemünk elé tár, csak azáltal létezik, hogy részt vesz a maga általános fogalmában (ideájában) ; igy p. o. valami egyes szép (mlóv rí), bizonyos szép tárgy csak az által létezik, hogy része van a szépség eszméjében. magában az absolut szépben. Most már ezen eszmék (ideák), mint meghatározott jelentőségű fogalmak közül egy sem tartalmazhatja s egy sem veheti fel magába saját maga ellentétét; mert valami, egészben véve szépnek mondható tárgyon lehet ugyan valami nem szép, valami rút is ; de a szépség eszméje, az önmagában szép, sohasem lehet saját magának ellentétévé, sőt kizár minden lényegével ellenkezőt magából teljesen. Sokrates ezen szavaira azonban a jelenlevők egyike (az 51. fejezetben) megjegyzi, hogy ez utóbbi tétel, miszerint minden eszme teljesen kizárja ellentétét, ellenkezik azon feljebb kijelentett állítással, mikép minden dolog változása ellentétek közt mozog. Sokrates azonban felvilágosítja, hogy ezen ellenmondás csak látszólagos, minthogy ott, hol a változásról volt szó, csak is egyes dolgok forogtak kérdés alatt, melyek csak némi részt vesznek az eszme (idea) lényegében, mig most magukról az eszmékről s lényegükről folyik a tárgyalás. Azonban —- folytatja Sokrates elmélkedését, — nem csak az áll, hogy minden eszme (idea) kizárja saját ellentétét, de létezik ezen kizárásnak egy más közvetített neme is. E szerint ugyanis p. o. az arithmetica terén nem csak az „egyenletes“ és „egyenetlen“ képeznek egymást kizáró ellentétet; de ezen szám „három“ is kizárja az „egyenletes“ fogalmát, mert az „egyenletlennek“ fogalmával határozottan össze van kötve. E szerint tehát nem csak a fogalmak maguk közt érvényes ezen kizáró ellentét, hanem kiterjed az ezen fogalmak alárendelt nemeire is, melyek az ellentétes fogalmak alatt állanak. E tételét már most Sokrates a lélekre alkalmazandó, igy folytatja elmélkedését : A lélek -— úgymond — nem gondolható az élet fogalma nélkül, és az oly elválaszthatlan a lélek fogalmától, hogy azt mint (rjv-1, mint élőt gondoljuk, mint minő elválaszthatlan a tűz fogalmától az, hogy meleg, a hó fogalmától az, hogy hideg, stb. minek folytán a lelket csak mint élőt (£>/j'-t) gondolhatjuk. A lélek tehát az élet fogalma alatt áll, annak mintegy egyik neme, s azért is az élet ellentéte, a halál, ép úgy ki van zárva a lélek fogalmából, mint kizárja a tűz a hideg, a hó a meleg fogalmát. A lélek tehát a halál fogalmával sohasem jöhet összeköttetésbe s igy örökkévaló és halhatatlan. A következő fejezetekben (cap. 55—63.) igy végzi beszédét Sokrates : Miután ki van mutatva, hogy a lélek halhatatlan s működését a halál után is folytatja : azért e földi élete alatt a leggondosabb ápolást és szorgalmas kiképzést igényli, mert azon fejlettségi fokot, melyet itt szerzett, viszi át a lélek túl világi életébe is, és azon a földi életben nyert fejlődésének fokához képest határoztatik a lélek sorsa a túlvilági életben. A léleknek ezen földi életéhez mért sorsáról a testbőli elköltözése után, — hogy mellesleg legyen mondva — Plató „Gorgias“ czimü párbeszédében a népmondák tekintetbe vételével bővebben értekezik, mig az itt jelen párbeszédünkben egy önálló mythosban van kivive, melynek tartalmát azonban én már csak azért sem említem, mert a mythos végén az elbeszélő maga is kijelenti, hogy nem akarja állítani, mikép a dolog valóban úgy állana és úgy történt, a mint elbeszélve van, csak annyi bizonyos előtte, hogy a lélek sorsának a halál után olyas valamihez, a mit a mythos képében kifejtett, kell hasonlónak lennie, mely szerint a lélek megtartja e földön nyert kiképeztetését, sőt attól függ aztán túlvilági sorsának eldöntése is. Ezzel (a 63. fejezettel) be van fejezve párbeszédünk tulajdonképi tudományos tartalma, mert az ezután következő fejezetek (cap. 64—66.) csak Sokrates végső perceit állítják szemeink elé és azon magasztos nyugalmát ecsetelik, mclylyel ö a halál elébe megy. Azonban ezen, az egész müvet bezáró elbeszélés minden egyszerűsége mellett magasztossága által nagyszerű hatást gyakorol s Plato benne (valamint párbeszédünk első, úgy utolsó fejezeteiben is) bizonyára igen közei érinti a valóban történteket, mint az a „Symposion“ egyes részeiben is kiválóan érezhető. 2*
