Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1868

találtak, t. i. a keltákra, kik műveltségben sokkal elörchaladottabbak3) voltak ugyan, mint a germánok, de physikai erőben, erkölcsi energiában és politikai tehetségben nem vetélkedhettek az uj jövevényekkel.4) A kelta nép a Kr. előtti hatodik, ötödik és negyedik században állt hatalmának tetőpontján.5) Egész Közép-Eu- rőpa, azaz: Francziaország, a Svájez, Felsö-Itália, Spanyolország, Nagybrittannia, Irland és Németország legnagyobb része kelt tartományok voltak. A harmadik századtól fogva lassanként a rómaiak és germánok osztoznak a kelták birtokaiban. Utóbbiak Skandináviából délfelé törve elfoglalták a keltáktól Közép- és Dél- Németországot és uj államokat alapítottak az Alpesek és Rajna közt. A germánok nemcsak ezen uj hazájukat köszönik a keltáknak, hanem, úgy látszik, azon nevöket is, raelylyel a történelembe léptek és melylyel a külföldiek a számtalan néptörzsből álló népet mintegy nemzetet foglalták össze. Mert a germán név valószínűleg kelta eredetű,0) és annyit jelent, mint: „a kiáltok, kiáltással a csatába rohanók“ („Die Rufer, Stürmer“).

felé nyomtak. (Lollner szerint, Kuhns Ztschr. VII. IS—49. és 161—193. először a görögök, azután az italok és csak harmadik helyen a kelták jöttek volna Európába.) Bár a vándorlás idejét nem lehet biztosan meghatározni, mégis nőm igen fognak csalódni, kik azt hiszik, hogy ez a Kr. előtti hatodik század előtt történt. Különben az ilyen bevándorlás sem a germánoknál, sem a keltákná nem történt egyszerre, hanem idönkint, egyes kisebb-nagyobb csapatokban. így pl. LiviusV. 34. is említi, hogy 590. Kr. e. Tarquinius Priscus római király uralkodása alatt, Sigovesus vezérlete alatt kelt népek vándoroltak be Közép- és Dél-Németországba. A tecto- ságok. kiket Julius Caesar hell. gall. VI. 24. mind a liercyniai erdő lakosait említ,, szinte kelták voltak. De ha semmiféle történeti adattal nem bírnánk is, mely Közép- és Dél-Németország hajdani kelt jelleméről tudósitana, eléggé bizonyítaná ezen állítást azon körülmény, hogy ezen vidékek helynevei majdnem kivétel nélkül, vagy legalább roppant számmal kelt eredetűek, mint ezt legújabb időben ismét Bacmeister A. „Alemannische Wanderungen* * (I. Stuttg. 1867.) czimü nagyérdekü munkájában kimutatta. Ugyanily kelt eredetű helynevek tanúskodnak a mellett is, hogy a kelták ÉsZak-Xémetország nagy részét is birták. L. Leo 1. c. 194. 1.

*) A kelták műveltségi állapotáról általában igen jelesen értekezik Keller, Cher die keltischen Pfahlbauten in den Schwcizerseen (Mittheilungen der antiquarischen Gesellschaft in Zürich, IX. és XII. köt.). Vallásukról Grimm, Ds. Mythologie, I. XXVI. „Alles was uns von keltischer Religion übrig blieb, zeugt selbst in seinen Bruchstücken von feinerer Geistesbildung, als uns deutsche oder nordische Mythologien kundgehen.“

<) E tekintetben különösen érdekes : Mommsen, Die Schweiz in römischer Zeit (a 3. jegyzetben említett „Mittheilun- gen“ IX. kötetében), ki a kelta nép politikai tehetetlenségét és képtelenségét találóan jellemzi. Nemcsak eszmedus gondolatnak tekintendő Mommsen felfogása, midőn a keltákat a kis-ázsiai népekkel hasonlítja össze. Ezen Ítélet helyességét bizonyítja különben Gallia állapota Caesar korszakában, valamint azon körülmény is, hogy ezen más tekintetekben oly tehetséges nép, száma és kiterjedésének daczára nem volt képes hosszabb időre fennálló államot alapitani. Tekintetbe veendő végre az is, hogy a rómaiak, és később a germánok igen könnyen győzték le Közép-Európa akkori urait.

s) A gallok 3S8. Kr. e. elfoglalták Rómát; egy századdal később (229—-220 Kr. e.) újra kitört a háború a rómaiak és kelták közt; de ekkor utóbbiak már nem voltak képesek a rómaiak hatalmának elleutállani. Ezen időtől fogva óriási birodalmuk (ha az összefüggéstelen tartományok ugyan a birodalom nevére méltók) déli része a rómaiak, északi része a germánok hatalmába kerül. Végső maradványai az atlanti tenger felé szoritattak, hol, ugyszólva, a szélső partokon függtek. Grimm, Gesch. d. ds. Spr (2. kiadás) I. 115.

*) A germán név eredete és etymologiája nagy, eddig még teljesen he nem fejezett vitákra adott alkalmat a történészek és nyelvészek köreiben. Ezen névvel különösen a rómaiak nevezték el a németeket, és pedig nemcsak a szorosabb értelemben vett németeket, hanem Skandinávia lakosait, sőt a góthokat és végre a britteket is. A név általában vagy német, vagy kelt, vagy római eredetű. A legismertebb, ámbár helytelen, német etymologia úgy magyarázza, hogy ger vagy kér (zz dárda, lándzsa) és man (— férfiul szókból eredt volna. Ezen magyarázat szerint tehát germánok annyi volna, mint dárdával felfegyverzett (ellátott, háremeié) férfiak.“ De ezen etymologia nem valószínű, sőt nyelvészeti szempontból helytelen is ; minthogy a dárda neve azon időben, midőn a germán név már rendesen előfordult, nem ger, hanem get, vagy jobban|keí volt. így tehát csak a kelta vagy római magyarázat marad hátra. Mintáit Tacitus (Germ. 2.) a legtöbb philologusok és germanisták magyarázata szerint, maga mondja, hogy a név kelta eredetű (uí omnet primum a victo (t. i. a galloktó!) ob metum, mox a te xpsit invento nomine Gcrmani cocarenlur), a nyelvészek leginkább a kelt nyelvből iparkodtak azt megmagyarázni. Leo (Haupts Zeitschrift f. ds. Alterthum V. 514.) és Grimm, (Gesch. d. ds Snr. II. 546.) a kelt gairm vagy garm szóból származtatják, mely annyit jelent, mint rkiáltás, felkiáltás, iánna ;* germánok tehát annyi volna, mint „felkiáltok. rohanók, lármával a csatába menők.“ Ezen magyarázatot a Tacitus Germ. 3. által említett bantut (innen tarja, kiáltani) vagy larditus (innen bardhi, pajzs) is támogatja. Zeust ezen származtatás ellenében ger vagy gar szóból (= szomszéd) magyarázza a nevet. A kelt etymologia mellett van Waitz (Deutsche Yerfassungsgeschichte I. XII.) is. Poll szerint ver a. ni. oriens, man a. m. locus, tehát german „a keleti, a keleten lakóigy nevezték volna el a kelták a germánokat minthogy ezek a Rajna keleti partján laktak. Mindezen magyarázatok ellenében csak Hóltimann pártolja a név római eredetét, mint azt .Kelten und Germanen“ czimü, nyelvészeti és történettudományi sajátságokban dúsgazdag könyvében kifejtette, és még 1864-bec is (Pfeifers Germania IX. 1. s kk. 11. és X. (1865.) 113.) ismételte. Gernannt a. m. genuinen, pvqivo;, rendesen „édes testvérekről“ használtatik. Talán azért nevezték a rómaiak szomszédjaikat igy, mert a számtalan, államilag, de nem nyelv, vallás vagy szoká* tekintetében elkülönített néptörzsök közel rokonságát átlátták vagy sejtették ? Tacitus fentidézett helyét azonban sokan agy mi-