Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1861
11 ixáorri ké^ei [ttj] nuo rjuiv daavvopévrj, avroí ynkovvreg rcáoctv kétjiv, avpßokov ovv nag' avroiq tarív, exportjáéig tywv rrjg oi xai ov ditpS-óyyov. — Továbbá u. o. p, 7 78, l(i to őé f ovőénore cTaavvercu állá póvov tyikovrai. Hasonlót gyakran találunk, nevezetesen Prisciánusnál, ki a digammáról sokat beszél s többek között l.§. 22 ezt mondja: Sciendum tarnen quodhoc ip sum (t. i. a digamma) Aedes quidem ubique loco aspirationis ponebant effuejientes spiritus asperitatem. Ezzel csak azt akarám megmutatni, hogy mily zavaros még azon tudás, melyet a digammáról az azt vizsgálók a régi grammatikusok nyomán s tudósításain indulva magoknak szerzének 8 szerezhetének. Minden megmagyarázhatlan a digamma által magyaráztatott s részint még most is magyaráztatik, holott épen a digamma az a mi leginkább szorul magyarázatra. A mit a grammatikusok hagyományából e mindenre alkalmazott szörnyről tudhatni, az, úgy hiszem, már alkalmasint mind tudatik, kivévén a félre értett s roszszul magyarázott helyeket, a melyeket alig fogunk előbb jól megérthetni, mig a digammáról, az eddigi vizsgálat teréről lelépve, más valamin okulva nem fogunk többet mondhatni. Maradt még a grammatikusok és scholiásták hagyományán kívül más valami, azoknál sokkal becsesebb valami, s ez a még élő ujgörögök lcöznyelve. Kifogyván a tudós apparátusokból menthető adatokból, tárva áll ez előttünk minden dialectusaival egyetemben arra hivatva, hogy sok eddig rosszul megfejtett általa kiigazittassék, kiegészíttessék s tökéletesen érthetővé tétessék. Lássuk már mit mond ezen ujgörög népnyelv, mint az aeol-dór tájnyelv maradványa, a digammáról, a grammatikusok ezen mindeneséről. *) Mivel az ujgörög népnyelvben épen úgy mint Homérosz költeményeiben az ti-os kettőshangzókból gyakran kimarad az v , mint ár ág avróg h., (tép a gevpa h. (ujg.), ár ág és avrág (Horn.), ebből az következik, hogy ezen kiejtésnek igen réginek kell lennie. Ezen állítás igazolásául hasonló alakokat mutatnak a feliratok p. xaradovkeárw xazadovkevárw h. (Ulrichs Titul. Tithor. IV. 18.), ’Eapegíg evapegíg h. (Ross. Inser. Gr. Ined. I. nro. 746. 2. 7. 8. p. 33) émaxeáqeiv éni- oxevá^eiv h. (Corp. Inser. n. 1838. a. 6), a y. eo H tjy. a g oxevoOrjxag h. (ibid. 12), xareaxéaoev (nr. 2344, 3), s több számtalan **). Ezen jelenség pontosb megalapítására Dionysius Hal. Ant. Rom. /. 20. helyéből indul ki Mullach s ez által egyszersmind figyelemmel van a gyakran félreismert viszonyára a gammának a digammához. Dionysius t. i. részleg a romai F betűre vonatkozva, melyet ő a görög digammának meg- telelőnek tarthatott, mivel foixog a latinban vicus, olvog vinum-n.sk hangzik, a következőket mondja: ovvtjd'eg tjv rolg ágyaíoig 'Ekkqaiv wq rá Ttokká ngoridévai ráír dvopázwv, ónóawv cd ágyat ártó (pmvrjév- rwv éyivovro, ri)v ov avkkaßqv éti aroiyeíot ygatpopévrjv. Tovro d ijv dián tg yáppa öirraiq érti píav og- Ri]v ém'Qevyvvptvov raíg nkayíaig, wq fékért) xat fával; y.ai foiy.oq xai favtjg xat Ttokká roiavra. Az ő előadásából tehát nem következik, hogy a digamma foixog-ban maga egy külön szótagot képezne s igy az említett, szó háromtagú volna, sőt ő is a közönséges nézethez csatlakozik t. i. a digammának megfelelő latin F betűt görögül fejezvén ki. A göi’ögök azonban a latin Ft, akár magán- akár mássalhangzó volt az, szabály szerint o u-val fejezték ki, úgy hogy Varróból Ovágqwv, Rutuli-ból cPov- rovkoi lett. Mivel azonban az első esetben választott áttétel nem volt pontos, azért a magyar F-nek megfelelő /J-val is íratott, mint: Búg g wv,Bigyíkkiog. A digamma vagy f-hangnak az ov által való nem eléggé pontos jelelése tehát, kiváltképen később, a latin V kettős értéke által okoztatott. E szerint az o v- nak tulajdonképen semmi köze a digaminával; alább azonban még lesz róla szó. — Némelyek az idéztem dionysiusi helyből, mivel a római F gyakran ov által jeleltetik a görögben, azt következtették, hogy a digammát az angol W módjára kell ejteni, ez azonban épen semmi által sincsen megalapítva. Sőt inkább a római F-nek ß és az a v ev kettőshangzókban v álltai való jeleléséből, mint: Aventinus ’Aßevrivog (Plutarch. Rom. 9) vagy Avevrivog (Dion. Hal. Antiq. X. c. 4.) vagy Severus iEeßtjgoq Herodiánnál és Xzevrpqoq Dionnál, azt látjuk, hogy a római Fáz ő digammai mássalhangzói természete szerint egyértékii a magyar r-vel s továbbá azt, hogy a ß és v-t a nevezett kettőshangzókban egyenlően kell kiejteni. Egyébiránt a /3-nak v és az c/.v ev kettőshangzóknak uv ev (af, ef) hangzása, nem tekintve a latinnal való összehasonlítást, kiviláglik a nyelv legrégibb állapota és a tulajdonnevek megfigyeléséből is, a melyek közül*Aßdr)ga gyakran Avdgga-nak is iratik. ***) *) Grammat. der Gr. Vnlgarspr. von Mullach, Berlin 1856. pag. 132. **) Nauck. Aristoph. Byzant. fragm. p. 202 seq. ***) Hasonl. össze Diog. Laert. IX, 30; Strabo lib. XIV cap. 1 pag. 644 ed. Cas.—• Suidas s. v. Cantacuzen. hist. lib. Ill, 37. vol. II pag. 226 edid. Schopen. 2*
