Baár-Madas református felső leányiskola és nevelőintézet, Budapest, 1913
A francia nyelv tanításáról
mélyebb és igazabb tulajdonságaik meglátására és megértésére : a bájra és kecsességre, a finomságra, az alaki csiszoltságra és a kifejezésmód szabatosságára, világosságára, mélységére, áttekinthetőségére s arra a szakadatlan és folytonos élénkségre, ami pl. oly élénk ellentétben áll a német subjektiv elmélyedéssel és vergődéssel. Világos, hogy a francia nyelvben és a nyelv termékeiben rejlő tulajdonságok jellemképző ereje az iskolában is érvényre jut, s bármennyire is elsősorban a nemzeti irodalomtól várjuk és reméljük mi e jellemképzést és jellemfejlesztést, örülnünk kell, ha ily lélekemelő, nemesítő hatások másunnan is áramlanak hozzánk, akár az író érzésvilágában, akár a gondolat felmagasztosulásában, akár a hazafi lelkesedésében, akár a közös emberiség bánatát, az elnyomott népek keservét megszólaltató keserűségben. Természetes, hogy nem szabad ez esetben az ilyen jellemfejlesztő olvasmányt elhagynunk valamely tisztán csak tárgyi vagy nyelvtani ismereteket nyújtó olvasmányért! Térjünk át most már a módszerre! Mikor a modern nyelveket beiktatták a tanrendbe, kezdetben az illető nyelvet anyanyelvűkként bíró tanárokat alkalmaztak. A dolog végtelenül egyszerűnek s a többi tantárgy nehézségeivel szemben játékszerűen könnyűnek tetszett. Teljesen elegendőnek tartották — kellő segítséggel és ellenőrzéssel — a minta utánzását, ezt a szinte tudattalan belekerülést az idegen nyelvbe. Kis nyelvgyakorlás és semmi gondolkodás: egynéhány heti óra elegendő volt ehhez. De már a XIX. század 50-es éveiben kitűnt, hogy még sem olyan gyerekjáték az idegen nyelvek tanítása s kifejlődött a grammatikai módszer, mely hamarosan erőre kapva, ez erejével alaposan vissza is élt. A visszahatás a grammatizálás ellen a XIX. század 70-es éveinek végén mutatkozott, kapcsolatban a paedagogiai nézetek általános irányváltozásával; a nyelvtan, a múlt időknek ez a konkrét formákat öltött logikája, megszűnt önálló öncél lenni s eszközzé vált, de nem egyedüli eszközévé a célnak, vagyis az irodalmi és társalgási, az írott és beszélt nyelvnek a tanításában. Csak a legfontosabbat, a szabályszerűt tanítják, a kivételeket elhagyják; a szabályokra a gyakorlat példáiból maguk vezetik rá a gyermeket s a szabályok tudása csak a -gyakorlati tudással egybekötve bír jelentőséggel; az írásbelieknél többre becsülik a 5
