Baár-Madas református felső leányiskola és nevelőintézet, Budapest, 1912

Hat nap a Tátrában

csodás alakú jégtömbökben, melyeknek keletkezése is oly megfoghatatlan, oly rejtélyes. Ott van a karácsonyfa, melyről még csak egy kis angyal hiányzik, hogy a karácsonyi hangulatot teljes mértékben emlékezetünkbe idézze, ott az ünnepies oltár, a szétágazó fatörzs, melyek magnéziummal megvilágítva óriási gyémántpalotaként csillogtak felénk. És e mennyország mellett a pokol tűnt elénk; az így nevezett mélységbe borzadva pillantottunk le. Mennyország és pokol tehát egyszerre nyílt meg előttünk, mintegy felszólítva, hogy melyiket választjuk. A barlang azonban nemcsak belülről nyerte meg tetszésünket, hanem a vidéke is igazi paradicsom hatását tette ránk. Az az óriási sziklakapu a sztracenai völggyel a természet oly nagyszerű alkotása, amit még mindennapi látás után sem unnánk meg, mert mindig fedeznénk fel rajta valami új, valami szebb néznivalót.

Itt gazdagodott ismeretünk néprajzi viszonyok megismerése által is. Azokkal az apró cigány- és tótcsemetékkel elegyedtünk

„ beszélgetésbe, kik ott laknak sziklába vájt kunyhóikban s egyebet sem tudnak magyar nyelvünkből, mint krajcárt kérni. Mert bizony hamar hozzászoktatják szegény gyerekeket a kolduláshoz, a megélhetés nehéz kérdésének megoldásához. Igazán szomorú látvány az a sok rongyos kis gyerek, kik eizárkózottságukban örökös műve- ietlenségre kárhoztatva, lépten-nyomon az utazó elé kerülnek. Amikor

* rettentő elhanyagoltságukban ott láttam őket, az a gondolat ötlött agyamba, nem a mi bűnünk-e, nem a mostani magyar társadalom büne-e ezeknek a szerencsétlen teremtéseknek a sorsa. No de hagyjuk az ilyen szomorú képeket! Idézzünk ismét vidámabb jeleneteket magunk elé.

Az egész kirándulásnak valóságos koronája az öttói expedíció volt. Úgy tettünk, mintha az északi sarkot akarnánk felfedezni,

* annyi lelkesedés és buzgóság volt bennünk. Igazi turistáknak éreztük magunkat, amikor szikláról sziklára szökdécselve egy-egy hómezőn nagynehezen átküzködtünk. Kitűnő látvány volt azután a magasból a „mérsékelt párt“ felvonulása. Hol egyik, hol másik vesztette el lába alól a biztos talajt, halk sikolyt hallatva, mikor

' túlságosan bizakodott a turistabot segítségében. Az igazat megvallva,

az ilyen kis incidensek nem hagytak nevetés nélkül, no de ezt a kis gyengeségünket is meg lehet bocsátani, hiszen oly vidámak, oly határtalanul boldogok voltunk. A legkitűnőbb turistatehetségünk mellett se tudtuk azonban elérni kitűzött célunkat és elkeseredett arcokkal integettünk búcsút a szép helynek. Természetesen ez a

19

2*