Budapesti Tanítóképző Intézet, 1936
67 minden munkámat^ az Ö segítségéért esedeztem. Az állástalanság közepette voltak nehéz napjaim, de a csüggedésben mindig megsegített. Hiszem, hogy Isten különös kegyelméből és Igazgató úrnak szíves s örök hálára kötelező közbenjárása folytán, választattam1 meg oklevelem megszerzése után néhány hónapra, már 1934. novemberében egyhangúlag egy északpestmegyei községben r. k. kántortanítói állásra. Azóta ott működöm s hogy miként, arról szeretnék most néhány őszinte szóval beszámolni. Azon az estén, mikor először hajtottam le fejem új állomáshelyemen, számadást csináltam lelkemben. Elgondoltam, mire is rendelt ide a Mindenható, s általános célkitűzéseként elkövetkezendő tanítói és kántori munkámnak a hazafiasság mellett, a fokozottabb vallásosságra való nevelést tűztem ki magam elé. Fiatalos lendülettel rengeteg, szebbnél-szebb terv vetődött fel előttem, amelyek közül azonbaii jó néhány még mindig a megvalósulás előtt áll. Néhány dologban azonban — mégis sikerült eredményt elérnem a 'hivatalos iskolai dolgok mellett. — Csakhamar munkába fogtam állásom elfoglalása után a népmívelés érdekében. A gyermekeken keresztül kezdtem a »puhítást«. így tanultam ezt a képzőben, s hogy mennyire igaz, megtudtam e két év alatt. A jóformán mindennapos tanítás utáni külön-órázás meghozta gyümölcsét. Az 1935/36. munkaévben népművelési gondnok lettem és sikerült az érdeklődést az előadások iránt oly nagy mértékben fokozni, hogy a kb. 400 személyt befogadó teremből két alkalommal is kiszorult egy sereg kiváncsi. — Az út azonban idáig rögös, nehéz volt. De megtanultam még a képzőben, hogy ha valamiről tudom, hogy jó, akkor azt minden erőmmel megvalósítani igyekszem. Mint gondnok, —- kinek nálunk a műsorösszeállítás a legfontosabb feladata, — az első előadásokon a szórakoztató jelleget igyekeztem kidomborítani a miegkedveltetés szempontjából. Tervem bevált. Híre ment rögtön a faluban, hogy nemcsak beszéd volt ám a »népművelődésen« —- ahogy ők nevezik, — hanem az új kántor énekelt is, meg érdekesen szavaltak. És ettől kezdve alig engedtek elmúlni előadást, hogy ne kívántak volna nótát hallani Hogy ilyen irányban ki tudtam elégíteni kívánságukat, azt annak a jó néhány magyar dalokkal teleírt hangjegyfüzetnek köszönhetem, amelybe képzős koromban írogattam a nótákat. A dallal tudtam megfogni lelkűket és vezetni »Erdély-országba«, a csíki fenyvesek közé, s énekkel igyekeztem beléjük csepegtetni a sorsunkba való megnemnyugvás gondolatát. — Az első előadások után segítségemre jött ebben, az eredményt látva, a falu egész értelmisége; a főjegyző hegedűlésével, tanító kollégám harmóniumozásá- val emelte a kultúrestéink sikerét, nem számítva a tartalmasabbnál tartalmasabb előadásokat, melyekből plébánosunk vezetésével, úgyszólván minden tanult ember kivette részét. Általában az ének tanításával nagyon sokat foglalkoztam. Hiszen kántor is vagyok, szeretem is a nótát, a dalt, de meg azért is,i mert elszomorított, hogy a tavaszvégi estéken, mikor a legtöbb gyermek kint játszott a házak előtt, az egész falu, csak úgy visszhangzott a »Hallod-e Rozika, te«, meg a »Kislány kezeket fel« nyekergésétől.
