Budapesti Tanítóképző Intézet, 1935
központtól és a vidéki hatóságtól. A fiatal tanító nagy örömmel csomagolt és másnap elindult állomáshelyére. Jelentkezett illetékes vidéki hatóságánál, azonban megfeledkezett arról, hogy a központból érkezett kérdésre válaszoljon. Ez alatt a központban, miután közvetlen válasz nem érkezett, hogy elfogadja az állást, és az ügy sürgős volt, már mást akartak abba az iskolába küldeni. Csak az én közbelépésemre helyezkedtek továbbra is a várakozás álláspontjára. Miután a megbízatás körül kicsiny részem nekem is volt, természetszerű, hogy volt tanítványunk késlelkedése némileg az én megbízhatóságomat is érintette. Sürgős levelet intéztem volt tanítványunkhoz, amelyben egyrészt kötelességének teljesítésére, másrészt igazolásra szólítottam fel. Az igazolás csak annyiból állt, hogy délután kapta az értesítéseket, reggel el kellett utaznia és így nem volt már annyi ideje, hogy otthonról írjon a központnak; állomáshelyén pedig kettős feladat várt rá s így ez a kettős feladat akadályozta a válaszadásban. Amikor személyesen felkeresett, megkérdeztem, hogy azon a napon, amikor az értesítéseket megkapta, este hány órakor feküdt le. Tíz óra körül járó időt mondott. Neki is megmondottam, itt is megmondom, vájjon nem lehetett volna még egy órát vagy félórát a központba indítandó levél írására fordítani? — Hányszor maradunk fenn a késő éjtszakai órákig nem nagyon lényeges ügyekben, vájjon nem lehetne ilyen életbevágó kérdésnek is feláldozni az éjtszaka egyik részét?! — Egészen bizonyos vagyok benne, hogy az illető fiatalembert, ha előzőleg megkérdezték volna, hány éjtszakán át hajlandó virrasztani állás érdekében, bizonyára a következőképen felelt volna: »Addig virrasztók, amíg az álmosságtól összeesem«. S most, hogy utólag csak kicsit kellett volna virrasztania, erre a kicsiny áldozatra sem vállalkozott. Meg kell állapítanunk, hogy ebben nemcsak a fejletlen hálaérzés, hanem a kellő meggondolás is hiányzott. — Fiúk! Próbáljuk elsajátítani azt az ügyességet, hogy minden helyzetben el tudjunk igazodni! — Ebből a példából az is látszik, hogy egyéni érdekünk is kívánja a sürgős cselekvésben kifejezésre jutó fegyelmezettséget, kívánja tőlünk, hogy a hálaérzést ápoljuk magunkban. Már régen éreztem, hogy mind a társadalmi életben, mind az iskolai életben a hála nem él ügy, mint ahogy annak a nemzet egészséges élete szempontjából élnie kellene. Azonban K. tanító esete volt az, amely arra késztetett, hogy a köszönet, a hála, a ragaszkodás, a hűség kérdéseit most szóvá tegyem. A sürgős válasz és köszönet elmaradása sokszor csak elméletileg okoz kárt, az adott esetben azonban majdnem végzett növendékünk állásába került. Ettől szeretném mostani növendékeinket megóvni. Hogy ilyen eset az életben elő ne fordulhasson, gyakoroljuk magunkat a sürgős kötelességteljesítésben, a tiszta szívvel való köszönetmondásban. S ha majd tanítók leszünk, necsak akkor legyünk hajlandók tovább fennmaradni, ha egy-egy alkalommal valamely szórakozásunk ezt így kívánja, hanem akkor is, ha szigorú kötelességet kell teljesítenünk, vagy köszönetét kell mondanunk. 8
