Budapesti Tanítóképző Intézet, 1935

t>en, annai inkább kell egy határozott törekvésnek lennie, amely annak megszüntetését célozza.

Hallottam már olyan magyarázatot a hálával kapcsolatosan, hogy az eszünkbe juttatja a mi gyengeségünket. T. i. azt, hogy másra szorultunk, ez a tudat kellemetlen. Én jobb magyarázatot tudok adni, t. i. azt, az a tény, hogy a hála bennünket másokhoz kapcsol, az erő tudatát növeli. Öntudatlanul is érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, valakihez tartozunk, akinek a szellemi világa továbbra is támogat bennünket.

Hogy ennek a kérdésnek intézetünkben nemcsak borús, hanem derűs oldala is van, azt egészen természetesnek tartom. ígéretemhez képest erre vonatkozólag is bemutatok néhány példát. Ifj. Nagy Lajostól, aki az elmúlt évben végzett, augusztus 8-án levelet kaptam, amely a következőként kezdődik:. »Ha visszagondolok arra az 5 évre, amelyet az Igazgató úr vezetése mellett — mint tanítónövendék — a budai tanítóképző falai között eltöl- töttem, a hála érzése ébred fel szívemben. Felelevenedik előttem az a jelenet, amely 5 évvel ezelőtt játszódott le. Édesanyámmal együtt bent voltam az Igazgató úr szobájában és szinte most is hallom Igazgató úr szavait: »Ha alkalmazkodik az intézeti rendszabályokhoz és szorgalmasan tanul, az intézet tanárai mindig a legjobb akarattal lesznek irányában«. — Nagy hatást gyakoroltak rám ezek a szavak s elhatároztam, hogy a szabályokhoz alkalmazkodva kitartóan fogok dolgozni. Elhatározásomat igyekeztem valóra váltani. Azt a jóindulatot, amelyet Igazgató úr első intézeti látogatásom alkalmával jelzett, valóban éreztem is mind az Igazgató úr, mind a tanár urak részéről«. — Fiúk! Kövessük ifj. Nagy Lajos útját! Tartsuk meg a szabályokat, tanuljunk szorgalmasan! S akkor okleveles tanító korunkban hálával gondolhatunk vissza erre az intézetre.

A nyáron Németh Ferenctől, az intézet végzett növendékétől, levelet kaptam, amelyben a következőket írja: »Szeretett igazgató Úr! Azzal a leírhatatlan hálaérzettel, amelyet ma egy állásba-jutó fiatalember érez, sietek megköszönni magas pártfogását, melyet a sávolyi kántortanítói állás elnyerése ügyében csekélységemnek nyújtott. Ilyen hosszú idő után, minden oldalról kipróbálva, vádolva, rágalmazva, mint megigazult szép sikerrel választottak meg Sávoly község kántortanítójává... Amikor ezeket leírhattam, határtalan hálaérzet erősödik meg lelkemben Igazgató úr iránt. Pártfogásával volt szíves előre felhívni rám a kegyelmes püspök úr figyelmét s ennék köszönhettem, hogy a szomszédos falukban már előre érdeklődött irántam. Mire a püspök úr Sávolyra érkezett, ezzel fogadott: »Fiam, te vagy az a Németh Ferenc?«

Szamosfalvi Imre, amikor püspöke tanítói állásában megerősítette, a következőket írta: »Szeretett jó Igazgató Úr! Most, hogy végre kántortanítóvá való választásomhoz kegyelmes atyám, a váci püspök Önagyméltósága megerősítése megérkezett, örömmel sietek ezt szeretett jó Igazgató úrral közölni, egyben Ieg12